A címben feltett kérdésre nem tudok választ adni.

Talán a kiállításrendezők tehetnének annak érdekében, hogy a mezei érdeklődő ne maradjon magára, az “Ez mi?” fejében visszhangzó kérdésével. Fel kellene készíteniük a látogatókat – ha már odavetődik néhány – arra, mit fognak látni, miért érdekes az adott műtárgy vagy installáció. Mindezt az erőfeszítést a Kiscelli Múzeum Folytatás alcímű kiállításán nem tapasztaltam. Azért baj ez, mert elriaszthatja a lehetséges látogatókat más kortárs kiállításokról is jóidőre.  A gyanútlan civil látogató elé tálalnak egy ismeretlen “étket”, amit meg kellene ennie, de amit a “tányéron” lát, arról nem tudja, egyáltalán étel-e? Nagy elszántság kell ahhoz, hogy belekóstoljon, s hogy a kóstolás után ne köpje ki, az sem kis erőfeszítés. 

Ha a Kiscelli Múzeum húsz éve nyílt Templomterében kiállítás rendeznek; indulok. E páratlan kiállítótérbe ugyanis vissza-vissza kell térni. A befalazott ablakú romtemplom vaksötétjében a magasba törő falakat sejtelmesen világítják meg a műalkotásokra vetülő fények felszivárgó sugarai. Hihetetlenül izgalmas tér, az ember nem győz lefele nézni, mert mindig a magasban kutatja, ott vajon mi van, meddig tör felfelé a fal? Az augusztus 30-án megnyílt Új szerzemények a Fővárosi Képtárban című kiállítás az utóbbi hat esztendő vásárlásaiból válogat.

A rekord rövidségű, kurta megnyitót Pataki Gábor művészettörténész tartotta. Negyedórás késés után jött a negyedórás megnyitó, majd át is engedték a vendégeket a kiállítótér sötétjének. 

A nem könnyen befogadható kortárs darabok ritkábban tetszést, többnyire értetlenséget, időnként unalmat, máskor visszatetszést váltottak ki belőlem. Az értetlenségre válaszként a háttérben ott lappang  a rendezők és „értők” arisztokratikus gőgje, legalábbis magam annak dekódolom: az efféle kiállításokat csak a legkiválóbb ízléssel bírók érthetik és értékelhetik. Magadra vess, ki itt belépsz.  

Az installációkhoz több információval ellátott tacepaót várnék el a művészekről és a művekről is. A kiállítótérben a szerzemények alatt csak az alkotó neve és a mű címe (vagy éppen cím nélkül cím), valamint a vásárlás évszáma szerepelt. Az alkotó bemutatására és a mű magyarázatára már nem vesztegették az időt. Miért gondolják, miért elvárás, hogy a képzőművészetben naprakész tudással kell bírnia egy látogatónak? 

A legmeghökkentőbb mű Forgács Péter: A látogatás c. alkotása, mely egy (kitömött?) ló szájából és (finomkodó megfogalmazással) farka alóli nyílásból sugároz adást. Az átlag „járókelő” nagyjából a „hát ez förtelmes!” felkiáltással, borzadva mered a lószájból és lófarból sugárzott felvételre, majd elmenekül, esetleg visszatér, hogy újra megbizonyosodhasson borzongása jogosságáról.

Drozdik Orsolya: Az én manufakturálása: Medikai Venus című műve a kiállítás központi eleme. A templomtér közepén vörös ravatalon fekszik egy sugárzóan fehér női test, akár egy áldozat, mint egy szertartás főszereplője.

Josef Bernhardt: Madárra várva című munkája, ha jól emlékszem a Városligeti tavon, az elmúlt nyáron kiállíttatott. Olyan elhagyatottak e vörös madárlakok, mint az elárverezett devizahitelesek lakásai. Lakó után ordító otthonok.

Csurka Eszter: Cím nélkül című, egy szoba sarkában táncoló nőket ábrázoló elmosódó képe már-már furcsán mindennapi, semmi extremitás. Hogy kerül ez ide? – adódik a kérdés.

Van a kiállításon még sok más kép, installáció, akit mindezek után érdekel a tér vagy a látvány, megtekintheti a Kiscelli Múzeum Templomterében.