Még globalizáltabb volt a II. világháború:
A tengelyhatalmak (náci Németország + Japán + fasiszta Olaszország + csatlós országok, köztünk hazánk) vívta a Szövetségesekkel.

A betanított munka a marxi időkhöz képest már 1940-ben is csökkent, azóta rohamosan csökken tovább. Amire Németh vágyott, az magától zajlott/zajlik, de nem vette észre, vagyis nem érti a világot.

A nemzeti keret már 1940-ben is bomlófélben volt. A Harmadik Birodalmat, amely Németország + az annektált és elfoglalt területek voltak a SZövetségesek győzték le, ami a Egyesült Államokat, az Egyesült Királyságot és a Szovjetuniót jelentette. Németh ezt a tendenciát sem látta, nem értette a világot. Ez a folyamat – globalizáció néven – szintén tovább gyorsult. A nemzetállamoknak vége. Nemzetállamról csak a Kedves Vezető beszél taktikai okokból, de épp ezen a héten dicsekedett, hogy sok EU-s pénzt kap az ország. A Kedves Vezető jobban képben van, mint Németh volt.

Az embereket “fajokra” osztani azt jelenti, hogy valakinek fogalma sincs a valóságról.
Az emberek összeségét nemzetekre osztani pedig azt, hogy valaki nem érti, hogy a világ honnan hová tart.

Egy mondattal vitatkoznék csupán:
“A liberális demokráciákban sajnos az a természetes, hogy „tehetségtelen karrieristák” váltogatják egymást a hatalomban”
Éppen ellenkezőleg – a legtehetségesebb nem karrieristák váltogatják egymást.

Egy gondolattal pedig kiegészíteném:
Némethre igaz volt: “káosz a fejekben”. Tökéletesen rosszul látta kora helyzetét, problémáit. Pl. ilyeneket tudott írni:
“A zsidó test és a zsidó szellem akárhogy keveredik európaiak közé, tüstént kiismerkszik (…) Faji diszciplinájuk az egész világon páratlan.”
http://magyarnarancs.hu/konyv/ungvary_krisztian_kerulve_kellemetlen_kerdeseket_gyurgyak_janos_a_zsidokerdes_magyarorszagon-60568

Rossz-e az, ha a közösség (állam?) egyre kevesebbet törődik tagjai egyéni életével?
Liberális felfogás szerint a túlfejlett állam az, amelyik nem hagy teret az egyéni (civil) kezdeményezéseknek, és valamely ideológia mentén igyekszik kitalálni (megszabni) – az állampolgárok helyett – azok kívánságait.
A harmincas évek és napjaink hatalmi ideológiájának közös vonása az antiliberalizmus, az erős (keresztény-nemzet)állam igenlése. Németh László rendszerbírálata minden volt, csak nem liberális. Nem véletlen, hogy később a hasonlóan antiliberális Kádár-rendszerrel is meg tudta kötni a maga kompromisszumát.
A népi-harmadikutas mozgalom tagjai – akiknek jeles képviselője volt Németh László – többségükben azt kifogásolták a Horthy-rendszerben, hogy nem elég szocialista, a szocialista rendszerben pedig azt, hogy nem elég nemzeti. Túlélő képviselőik a rendszerváltás után a keresztény elhivatottságot is felfedezték önmagukban. Ezért vezetett egyenes út a népi mozgalomból a mai jobboldalhoz, amely egyszerre használ keresztény, nemzeti és szocialista lózungokat.
Talán ezért gondolom azt, hogy a mai állapotokat kritizálva szerencsésebb a Horthy-rendszer ellenzékének másik vonulatához visszanyúlni szellemi munícióért: a polgári radikálisokhoz.

A liberális demokráciákban sajnos az a természetes, hogy „tehetségtelen karrieristák” váltogatják egymást a hatalomban, remélhetőleg erőszak nélkül, és a kvalitásokat nem a rendszertől, hanem önmagunktól várjuk.