Alföldi Róbert vasárnap búcsút intett a Duna partra „sodródott” Nemzeti Színház „hajójának” (Siklósi Mária építész Dunán lebegő hajónak tervezte az épületet – más kérdés, hogy ezt sokan nem ismerik fel, s ha mégis, a felismerés nem csap át eszeveszett lelkesedésbe). Jelen helyzetben persze sodródás helyett találóbb a „hajó” zátonyra futását emlegetni.

A siker hullámai magasra emelték Alföldiéket, de „hajójuk” mostanra zátonyra futott. A butaság, szűklátókörűség, kicsinyesség és hűbérrendszer zátonyára. Sok a néző, sok a fiatal néző? Kit érdekel?! S már süllyesztik is Alföldi Nemzetijét, a süllyesztésben az új „kapitány” sem tétlenkedik, s a „fedélzetről” ki erre, ki arra menekül, de van, aki minden vihart, s zátonyt túl él.

Nálunk a tomboló sikerhez halotti tor jár, melyet búcsú pikniknek nevezünk. Ezt ültük vasárnap este a Nemzeti előtt – füvön, kövön, s padon.

A benti búcsút a Nemzeti előtti kivetítőn jó ideig némafilmként, vagy legfeljebb recsegő hangkísérettel követhettük, később pedig, csak a néhány, nem túl nagy teljesítményű hangszóróhoz közel telepedve volt követhető az épületben zajló program „hangja”. Ennek okán nem tudok számot adni, ki, s mit „szólt”, mert a foszlányokból nem állt össze a teljes program. Esterházyt a hangszóróhoz közel állva hallgattam, ajánlom is meghallgatásra (igaz ez még a főpróbán készült felvétel).

A „kerti” búcsú piknikhez még egy kivetítő, s még több hangfal elkelt volna, hogy az ezres nagyságrendű kinti tömeg végig  követhesse a benti eseményeket. Egy zátonyra futott hajótól többre nem telt? Tudom, kényes és telhetetlen vagyok, de még azt sem bántam volna, ha leállíttatják a fű esti automata öntözését, hogy a hideg szélhez, hideg fröccsöt a fűben ülők ne kapjanak. 

Isten hozott Magyarországon! Szél hozott, szél visz el.