Rómába utazni kegy. Meglepetésként Rómába utazni még nagyobb kegy. Egy egész hetet ott tölteni … nem fokozom tovább. 

Régóta szerettem volna eljutni Rómába, kevésbé az antik romok, mint inkább Lénárd píneái miatt, de be kell valljam, hiába olvastam a városról korábban, látatlanul, nincs a valós élményhez fogható. Pedig nem feltétlenül vagyok a nagyvárosok rajongója, többre tartok egy csendes teraszt a millió turista nyüzsgésénél, mégis mégis… vannak kivételek.

Berlin örök szerelem, de most Róma feltornázta magát az elegáns második helyre, ami egy első találkozás után mégiscsak szép teljesítmény. Ha azt keresem, mi a két városban a közös, akkor az otthonosságukat emelném ki. Mind Berlin, mind Róma hamar örökbe fogadja a látogatót, hamar otthonossá teszi magát a szemnek, megtalálhatónak a keresett utcát, élhetőnek a teret. Róma két nap után éppúgy otthona lesz az utazónak, mint Berlin, és az előbbi csupán azért szorul a második helyre, mert Berlin reakciója kiszámíthatóbb.

Hogy Rómát mégis az örök városként emlegetik, az talán a sikátorok közé szorult időtlen, örök pillanatoknak köszönhető; annak, hogy a város magán hordoz valami örök belenyugvást. Néha az volt az érzésem, itt ezer és ezer év óta nem változott semmi. A vízköpő a Santa Maria Maggiore melletti utcácskában i.sz. 8 óta úgyanúgy köpi a kristálytiszta és jéghideg vizet. Hol a Római Birodalom katonájának, hol a középkori szerzetesnek, hol Keatsnek, hol a hatalmas objektívekkel felszerelkezett ázsiai turistáknak. 

Van Rómában valami megbocsátó szeretet a lakóival és a látogatóival szemben. A sokat látott öregek bölcsessége ez.  A város elnézi a hajléktalanjai ápolatlanságát, a zsebtolvajok trükkjeit, a turisták felületességét,  a templomok belépti díjait, a zajongást, a port, a rekkenő hőséget. Elnézi, mert tudja, hogy amikor a mostani látogatói mind a földben porladnak majd, ő még mindig ott lesz, ahol most. Róma nem siet sehová.

Egy hét alatt nagyon sok mindent meg lehet nézni, és nagyon sok dolgot meg is lehet látni, ha az embernek erre is van igénye. Nem leszek útikalauz üdülőknek, ha nem nagy baj. Inkább csak néhány gondolatot osztanék itt meg. 

Róma monumentális. A legmeglepőbb méretű és tömegű kő és épülethalmaz itt látható, mármint amit én láttam. (Athénben nem jártam, lehet, hogy ott még több a kő.) Ahhoz, hogy minden sarkon van egy bazilika, és hogy minden második téren egy Bernini szökőkút, az ember két nap alatt hozzászokik. Ahhoz, hogy a kapucinus templom festményei elé felhalmozzák a padokat magasra, mert felújítás folyik, már kevésbé. (Guido Reni Szent György legyőzi a sárkányt című képét megkímélték azért, hála az égnek.)

Hogy a múzeumok és képtárak teli vannak csodálatos képekkel, azt értjük. Hogy miért csak két óra jár a Galleria Borghesében a látogatónak, már kevésbé. Én minden Caravaggio előtt tudnék két órát ülni, de ezt nyilván nem bírná a múzeum.  Az is világos, ha van egy szép gyűjtemény, legyen belépti díj. Hogy a Vatikáni Múzeumba látogató irdatlan tömegű turista által fizetett 15 Eurós belépő díjból befolyó napi több, mint százezer Eurót milyen nemes célra költi az egyház, az viszont érdekelne. 

Róma jó hely. Egyszerre időtlen és nagyon is mai, nagyon is modern. Persze semmi sem változik úgy igazából. A szenátorok neveit manapság nem a Colosseumi páholy kőmellvédjébe vésik, hanem a hitelkártyáikba, a köznép ma is hagyja magát sodródni az eseményekkel, a turista nem kérdez, csak rajong, és igen, a modern kor rabszolgái éppúgy nem tulajdonosai életüknek, reggel hajnalban kiállnak a forró kőre, hogy kiszolgálják a közt és az uralkodó osztályt, igaz, most éppen szalmakalappal, napernyővel, hideg vízzel vagy éppen Calzonéval.

A város sokat változott az idők során, az antik oszlopok szanaszét hevernek a Forumon, a régi istenek helyett moderneket imád a római polgár, de a kövek és az árnyat adó fenyők nem változnak. A régi birodalom a múlté,  de a város ma is vonzó. Pillanatnyilag úgy fest, ez a helyzet ebben az évszázadban sem változik.