A politikus ragoz
Az élet; akarat. Az emberi élet; akarat. Az emberi élet annyival több, mint mások élete, hogy képzet nélkül nincs. Minden ember gondolkodik, minden ember akar, és képzeleg/gondolkodik. A politikus az akaratZképzet mentén azonosítható különös ember, ő az, az ember, aki elsősorban akar, majd keres valami képzetet, ami mentén akarhat. Ez az elsősorban abban érhető tetten, hogy a politikus alanyi ragozásban akar – akarok valamit, ezt, azt, mindegy, hogy mit, valamit. A többiek – a nem politikusok – inkább tárgyi ragozásban élnek/akarnak. Ezt akarom, azt akarom, amazt nem akarom. A tárgyi ragozás a hűség, az érvényesülő értékrend, a felelősségtudat. A tárgyi ragozás érték- és szabálykövetés. A tárgyi ragozás szüli a kultúrát és a hősöket. Az alanyi ragozás a zabolátlan energia helykeresése, maga a csapodárság. Az alanyi ragozás a mindent túlélők és a mindig sikeresek ragozása. Az alanyi ragozás csökött, roncsolt szuperegó. A túlélő és a sikeres között a társadalmi hatékonyságban elsősorban a dominancia igénylésében és érvényesítési képességben van a különbség. Minden politikus domináns csapodár? Igen.
Vegyünk egy példát; a politikus Orbán Viktor pályája, a politikus-csepp reprezentálja a politikus-tengert. Indult, mint KISZ-titkár, lett belőle neofita liberális, majd egy sajátos, a nómenklatúra romjain történelmi reminiszcenciákból, emlékképekből összeálló formáció ura. A képletbe a patronáltak és a patronálásra bejelentkező ihletett kliensjelöltek viszik az életet.
– Ő nem ilyen! – böknek egy kartársára.
– Ő is, csak neki nem ilyen szép teljes ívű a pályája! Ő ügyetlen.

Ha megdöglött a lovad, szállj le róla.
A nem politikus ámul és bámul. Ez az ember – ezek az emberek – állandóan a damaszkuszi úton, homlokegyenest szembemennek saját magukkal! Hogyan lehetséges ez? Orbán és/vagy kartársa a fejét csóválja:
– Én az utamon az alkalmat keresem nem az igazságot, az én utam a ráció és az akarat útja, az én utam nem lehet a damaszkuszi. Az a képlet, amely alkalmatlan akaratérvényesítésére az döglött képlet, arról le kell szállni. Mi a gond? Talán nem mondtam; én politikus vagyok, nekem akaraterőm van, és nem alkotóerőm. Én azt akarhatom, ami van. Akinek ez nem tetszik, az csináljon olyan viszonyokat, amik között azt akarhatom, ami neki tetszik. Mit nem lehet ezen érteni? Konkurencia van, alternatíva nincs.
A nem politikus ámul és bámul. Nem akar hinni a szemének. Hátrább lép, de az sem segít. Még mindig nem akar hinni a szemének. Látja a versenyt, sőt a kíméletlen harcot, de nem a minőségek, hanem a hasonlók a semmit akarók rivalizálását látja. És nem akarja ezt látni! Ugyanaz a minőség ugyanazért a minőségért konkurál. Menekülne. Meddő akaratok a meddők kegyeiért. Kétségbeesik. Itt az a sikeres, aki elég sok túlélni vágyó lúzert tud maga alá szervezni? Itt akkor élsz túl, ha egy senki vagy, és egy senki patronál? Aki valamit akar, azt előbb-utóbb kiveti a rendszer? Itt csak alanyi ragozásban lehet akarni és élni. Bármit, bármikor, bárkivel. 

A sötétség kis körei
Mit tehet ilyenkor egy virtigli közép-kelet-európai? Túl azon, hogy kétségbeesik. Az értelmiségre néz. Mit tetszenek ehhez szólni? Hogyan tetszenek a véleményt formálni, a társadalmi felelősséget gyakorolni? Tetszenek-e az alternatívátlanságból alternatívát csinálni? Gondolatot hozni a gondolattalanságba? Ez hülye – jön a válasz. Az értelmiség a dolgát teszi, a dolga pedig, hogy szavakat rakjon egymás után, írjon, költsön, fessen, összeadjon/kivonjon, nem vagyunk se néptanítók, se felvilágosítók még kevésbé váteszek. Polgárok meg végképp nem. A mi dolgunk, hogy a politikus mindenevő, éhes akaratát táplálékhoz juttassuk, azaz legyen neki lelkes, követésre kész közönsége, aki teret nyit majd a politikusi akaratnak. Ez a pálya. Szállítjuk a csábító konzisztenciát. Igaz nem a valóságban, hanem a fejekben, de ez majdnem ugyanaz. Alanyi ragozásban alkotunk; bármit, bármikor, bárkinek, valamit. Akármit. Megrendelésre látunk és láttatunk, kívánságra bármit elfedünk, olcsón karaktergyilkolunk, ördögöt festünk bármilyen falra, magyarázunk, hitegetünk, egyszóval bérvetítünk. Nem sorsot akarunk, hanem túlélni. Miért pont nekünk ne lenne szabad? És már előleget se kérünk.

P.s.
A véletlenek jönnek, mennek, egyszer lesz egy, amelyik életrevaló mutációnak fog bizonyulni. Csak addig kell valahogy megmaradni.