A Katona címlapján; Politikai A színház zsúfolásig tele. Az állóhelyek is elfogytak. Sztárok, jövendő sztárok és outsiderek. A színpadon balról: Vidnyánszky Attila, Ascher Tamás, Schilling Árpád, Oberfrank Pál. A beszélgetés moderátora Veiszler Alinda. Mi a politikai színház? Definiálunk. Középiskolai fokon. Addig van létalapja, amíg ellentétek vannak. De azok mindig vannak! Egyetértünk. A politika nem egyenlő a pártpolitikával. Igen, igen helyeslünk. Majd áttérünk a hitvallásokra. Ascher Tamás; konzervatív színházat csinálok.  Elfogadjuk. Vidnyánszky Attila; emelkedek és a nagy Akarattal találkozok. Tisztítom a lelkeket. Őrzöm a nemzetet. Ezt is elfogadjuk. Oberfrank Pál; nálunk ünnep a színház, nincs politika, azt a közönség köszöni, de nem kéri. Sajnálkozunk, de megértjük. Kicsit visszakérdeznénk, honnan e kedvezőtlen tapasztalat, de nem lehet.  Még nem. Schilling Árpád; mi direktben kampányolunk az Mszp-nek. Az irónián mosolygunk. A leckefelmondás engem szórakoztat. Mik ezek? A túlélést szolgáló fedő sztorik, vagy valódi krédók?  Alinda nézi a vázlatát, felvezetné a következő témát, de Schilling unja, s idő előtti nyugdíjba küldi. Innentől témaváltás, a politikai színház helyett színházpolitika. A vita a pénz, az elosztás, a függetlenség, a progresszió, a megmaradás köré önszerveződik. A nézőtéren a hatalom vezérelte forráselosztás természetét vizsgálhatjuk. Alcímek; Források és szolgáltatások; A pénz a művészet, vagy a lojalitás ihletője? Megnyugtató igen-ek, izgató nem-ek? Nem a nem-ekre! Vidnyánszky igen-t akar! Igen-t! Igen-t! Igen-t!  Majd értetlenkedik, ezt már lejátszottuk. Semmibe vesztek minket! – jön a Schilling. Semmibe vettetek minket – jajdul vissza a nagy ember. Vetélkedő, hogy kit, hányszor vettek semmibe. Ki a sértőbb, ki a sértettebb?  Eredményhirdetés; majd. Mi megmentjük az intézményrendszert – magyaráz a hivatalba belenőtt művész. A ti színházpolitikátok a bosszú – a replikáz Schilling, a centrális erőtér mostohagyereke. Titeket külföldről pénzelnek, hogy balhét csináljatok! – emeli be Vidnyánszky az áruló motívum itt alkalmazhatónak vélt mutációját. Ez rágalom! – vág közbe Ascher. Még egy perc és jön a buzi-e a lobbi? Buzi-e a rendező? A színész? Mi van a dramaturggal? Látens buzi-e Kerényi? Ezt én kérdezem, de csak magamban. Kegyelmi állapot kéne. Ebben közmegegyezés van. Sóhaj. Vágyakozás. Kezd te! Ebben is megegyeznek. Sóhaj. Vágyakozás. Csend. Egymásra várnak? A buzizó oldal jelenlévő megszólítottjainak nem fűlik a foga egy kegyelmi állapotot kivajúdó bocsi-hoz.  Pedig az ügy túlhordott. Vidnyánszky végül mond valamit, de ez nem egy felszabadult, felszabadító spontán „bocsi”. Értetlenkedek, miért nem veszik tudomásul – szavahihető emberek mondják – a homoszexualitás pozitívan korrelál az alkotóképességgel? Egy néző feláll, s azt mondja, ő azt hitte, itt a NÉZŐ-ről is szó lesz. Így nagybetűvel. Megnyugtatják így lesz, sőt így van, mert volt egy előadás … A NÉZŐ visszanyugtat, hogy látta. Nézőtársai tapsa közepette leül, de az, az érzésünk, lenne még panasza. A színpadon folytatódik színházpolitika. A centrális erőtér boldogság mezején az istenek kedvencei gond és baj nélkül lébecolnak, mi viszont megdöglünk – Schilling. Ezt, vagy valami hasonlót. Ha stabilizáltuk a helyzetet leülünk és megbeszéljük. Mit? Csend. Bizonyos helyzetekben ezek az urak együtt szeretik a csendet. Majd valami nyomasztó jogszabály előkészítő megbeszélésbe kezdenek. Témavázlat sincs. Felelős és határidő nincs. De erre várnak. Arra, ami nincs. Amire jött a csend. Egy fiatal srác feláll – színész vagyok és én nem sértettem meg senkit és nem vagyok megsértődve. Akiknek ilyen gondjaik vannak, azok menjenek és beszéljék meg valahol és hagyjanak békén.  Tapsvihar a Katonában! A színpadon mindenki megsértődik. Nem sokkal később hazamegyünk.