Johanna a kiválasztott. A máglyáról még senki se beszél.

A Nemzeti Színházban a Vidnyánszky rendezte Johanna a máglyán. A sors, vagy a véletlen megint színház, megint Franciaország, és megint válság, aminek következtében megint ez a nagy kultúrájú társadalom szállít elemzendő eseményeket, tanulságos párhuzamokat és nyugtalanító kérdéseket nekünk, ide a végekre. A színpadon művészet és politizálás.

Háború 1.0 A káosz születése
Csapjuk fel a történelemkönyvet, idézzük fel az érettségi tételeket! A százéves háború hol fellángoló őrült, véres szövedékében, hol csak a lappangó viszály parazsában Anglia és Franciaország úgy él, mintha a harc az élethez tartozó normalitás lenne. Megszokták. A háború mérlege Angliának kedvezett, ők jártak jobban, nekik ez egy kellemes időszak volt, tetszett nekik Franciaország kirablása, jött a dicsőség, ment a kereskedelem. A franciák nehezebben élték meg a krónikus viszály éveit, mert bár nagy reményekkel indultak a 14. századnak – mikor nem? – de a lehetőségek realizálása elakadt és szenvedtek. Vezetési problémák nyomasztották őket, hol ezen, hol azon vitáztak, gondjuk volt az uralkodókkal, hol volt fiú örökös, hol nem, de végül mindig sikerült keríteni egy vezetőt és sikerült megőrizni annak legitimitását. Szerencsétlenkedtek, de megúszták. Nagyobb bajt hozott viszont a reménytelenül ostoba nemességük, akik már ekkor is – és a forradalomig rendre – azt csinálták, amibe már korábban is belebuktak, az istennek se felejtettek és az istennek se tanultak. Most például az országgal nem törődve, a termelő osztályok ügyeit nem szervezve, elkülönültek, léháskodtak, s telve harci kedvvel barbár gyönyörűséggel magánháborúzgattak. Egymással. Ennek nagy előnye az volt, hogy ezeken a meccseken mindig francia volt a győztes, az angolokkal szemben erre kevésszer nyílott alakalom, azok elverték őket, aminek oka egyszerű, a harci kedv nem társult a hadviselés tudományával. Mi, a magyar uralkodó osztályok élményanyagán nevelkedettek ezt el se tudjuk képzelni. Pedig van ilyen. És erre jött a következő, számunkra ugyancsak elképzelhetetlen betegség; az adóügyek. A franciákat úgy adóztatták túl, hogy közben a kincstárba kevés jutott! És miért? Ezt sem fogják elhinni. Ellopták. Ellopták az adót! Ugye, hogy nem hiszik? Furcsa dolgok vannak a világban. Sokszor talán jobb, ha nem is tudunk róla. Mindenesetre Franciaország, a nem oly rég még büszke és virágzó országból a 14. század közepére a pusztulás, a hanyatlás, a megaláztatás vidéke lett, miközben Anglia megőrizve egységét, s ha nem is töretlenül, de ment előre. Pusztítottak, raboltak, de gazdagodtak, mert nem hebehurgyán, nem egymást pusztították és rabolták, hanem szakszerűen a franciákat. Franciaország, a területileg és a társadalom szerkezetét illetően egyaránt szétszaggatott ország vezetői meg egymás ellen, egymás kárára keresték a nagyszerű diadalt. Jó, mi? Elszedték egymás trafikját és azt hitték okosok! A kor krónikása ki is emeli, hogy az angolok az egész százéves francia háború folyamán sikereik nagy részét a franciáknak köszönhetik, a francia breton, flamand és burgundi szövetségeseiknek.

Háború 2.0 A szent születése
A kooperáció talán még ma is szállítaná a sikert, ha V. Henrik miután súlyos vereséget mért a franciákra, és éppen elszigetelésükön fáradozva, a reménytelen kiszolgáltatottságba igyekezett terelni őket, váratlanul, időnek előtte meg nem hal. Ez az előre nem kalkulált esemény mindent felborított. Ezáltal ugyanis szabaddá lett a konkurens Armagnac párt vezére, Károly dauphin előtt a trón felé vezető út. A dolog váratlanságát jelzi, hogy Károly először bizonytalankodott, nem tudta, hogy egyáltalán király akar-e lenni. A tötyörészésnek az vetett véget, hogy Domrémyben egy lány megjósolja; Károlyt királlyá szentelik Rheimsben. Ah! – mondta erre a csüggeteg francia lélek. Ez a lány, a tiszta hit és a tiszta erő, D’Arc Johanna volt aki, miközben apja juhait terelgette mennyei hangot hallott, amely felszólította, menjen Orléansba és szabadítsa fel a várost, majd vezesse Károlyt a rheimsi koronázásra. Johanna nem vitatkozott, kihirdette a jövőt, s ment teljesíteni küldetését. Amikor megérkezik Orléansba alig telik el kilenc nap, a város felszabadul a hét hónapos ostrom alól. Johanna csodát tett! Nem katonai, hanem lelki csodát. Győzelme a lelkek győzedelmessé tételén alapult, sugárzón lelkesített, bátorságot, hitet öntött a reményvesztett emberekbe. Ő volt a tiszta, a kiválasztott, akiben hinni lehetett, akiért érdemes volt hinni, aki értelmet adott életnek, halálnak. A katonai csoda csak ennek a következménye, Johanna nem katonai zseni volt, hanem a lelkek utolérhetetlen stratégája. Még a hatalomról csak petyhüdten ábrándozó, saját magában is kétkedő Károlyból is, hitet és öntudatot adva neki, embert, sőt királyt csinált. De egyszer mindennek vége van. A koronázással Johanna szerepe véget ért, a feladatát teljesítette, a felszabadulást követően jönnek a szürke hatalomgyakorlás hétköznapjai, ami már nélküle folytatódik tovább. Mindenki megy a maga útján. Károlya a trónra, Johanna pedig miután az ellenségei kezére kerül – azok a beauvais-i püspök, s Párizs prominens hittudósai közreműködésével egy koncepciós per keretébe elítélik – a máglyára. VII. Károly, aki mindent ennek a lánynak köszönhetett a kisujját se mozdította érte. Pedig a kor szokásai szerint akár ki is válthatta volna. De miért is tette volna? Már volt egy új csodatévő, egy mezítlábas siheder, aki kiválóan pótolta Johannát. Értelmetlen lett volna ezért a parasztlányért egy fillért is adni. Minek? Miért? A hála nem politikai kategória.

A művészet 1.0 A feladat
Paul Claudel – Arthur Honegger oratóriuma. Claudel koncepciója a múlt század első harmadában Johanna szentté avatásakor fogalmazódik meg. Ennek megfelelően a középpontban a kiválasztott szentté válásának útja, az isteni kegyelemmel kitüntetett kiválasztott, a közösségéért, az országáért, a hazájáért, annak “mindenekfelettvalósága”, Isten nevében való áldozatvállalása. A kiválasztott igaz sorsa a szeretet nevében Isten akaratában feloldódni, felszabadulni, a nemzet szabad hősévé s ugyanakkor az egyház szentjévé válni. A feladat és a megoldás egyaránt világos. Ehhez jön Honegger remek zenéje.

Művészet 2.0 A feladatok
Vidnyánszky tökéletesen érti az oratóriumot és minden tehetségével – nem kevés – és minden rendelkezésére álló erőforrással – ennek se lehetett híján – azon dolgozott, hogy méltón megjelenítse. Rendezőnk varázslatos képekkel juttat vérbeli művészi élményhez, amit látunk az maga a középkor, úgy, ahogy a középkor a középkori misztériumokban, vagy, ahogy a paraszti passiójátékokban láthatta önmagát. Emberi bűnök, gyengeségek szimbolikus alakok és tárgyak, démonok, félig emberi, félig állati alakok gomolyognak. Pompás látvány. Sőt látványok, mert nem egy ilyen kép vetül elénk, hanem egy csomó, jönnek egymás után; tisztaság és gonoszság, esendőség és erkölcsi feddhetetlenség, zabolátlanság és fegyelem, …. Képek és tartalmak harmonikus egységben. Előttünk a középkori Evangélium szellemisége, ahol Johanna csodát tesz, mert itt még lehetett csodát tenni. Isten vele van! Isten velünk van! Si Deus pro nobis, quis contra nos – jut eszébe a kurucos műveltségű magyarnak. És ezzel átkötünk a politizáláshoz, Vidnyánszky szorgalmi feladatához.

Politizálás 1.0 A gonosz azonosítása
A történet tanulságos az előadás remek. Őszintén mondom, nem ironizálok. A tiszta hit győzelemre visz, majd kiszolgáltatottá válik, és a tiszta hit halhatatlanságát megbocsátani nem tudó, irigy piti gonoszok elégtételt vesznek, aljas bosszút állnak. Ez az ember. Ennek így kell lennie. A politizáló Vidnyánszky úgy látja, hogy a tiszta szent hit irigy pusztítói nem mások, mint kormányunk pár száz évvel később született kritikusai, befolyásos európai médiumok és bizonyos politikusok nevezetesen; Rui, Daniel, Olli, José Manuel. Ők szerepelnek a Vidnyánszky feketelistaként használt kártyalapjain. (A kártya az ördög bibliája!) Ők pusztítják – javítok – pusztították a tisztát, az igazat. Vidnyánszkynak ők jelenítik meg a történelmi korokon átívelő, elűzhetetlen Gonoszt, ők az örök Rossz. Lelke rajta. De! Ha a Rui, a Daniel, az Olli, a José Manuel és a kormányunk egyéb szorgos kritikusai a gonosz pusztítók, akkor ki hordozza ma az örök Szentet, az örök Jót, a tiszta igaz hitet? Ki a ma Johannája? Ki a ma Szentje, akit a Rui, a Daniel, az Olli, a José Manuel és tettestársai máglyára óhajtanának küldeni, ha tehetnék? Ki lehet a Szent Szűz? És miközben erre az egyáltalán nem könnyű kérdésre keressük a választ, mindjárt tolakszik a következő. Ha meg is találnánk a jelen Szent-jét, akkor még mindig ott van, hogy ki VII Károly, akinek a tiszta hitű Szent kikaparta a gesztenyét? Mert Károly nélkül, király nélkül az egész értelmetlen. De ki VII. Károly mai megfelelője? Ki az örök lesipuskás? A politikus, aki legalább olyan gonosz, mint a Rui, a Daniel, az Olli, a José Manuel meg a bértollnokok. Ki az, az önértékelési zavarokkal küzdő, ambiciózus vidéki – nem párizsi – tucat béka, akiből D’Arc Johanna szent hite és motivációs készsége királyt csinált? Ki VII. Károly, aki elárulja a hitet és a benne hívőket. Az országot. A hazát. Istent! Aki közönnyel nézi a máglyát. Ki VII. Károly? Mit válaszol erre Vidnyánszky?

Politizálás 2.0 Hazafelé
Nehéz ügy ez a politizáló színház. Az ember eldob egy utalást, aztán ki tudja hol áll meg? Nehéz ügy. Az asszociációk jönnek, mennek. A poénok önálló életre kelnek. Ki VII. Károly? A győzedelmes. Az álnok.