Nem hasonlítani. Ölelkezni! Aztán hasonulni.

5 év a Nemzetiben. Könyvbemutató, videók, interjúk, kerekasztal-beszélgetés és maga a könyv. Alföldi életélménye; a magány. Alföldi életcélja; a nem magány. Azért, hogy ne legyen magányos mindenre képes, de legfőképpen magányosan kiválni. Ez a maga számára készített Alföldi recept. Légy valami, valaki! Húzd ki magadat a semmiből! Válj ki, hogy befogadjanak! Alföldi pályájának a kulcsa, a különös, a szokatlan, a látszólagos ellenmondás, a nem oda való, a paradox, a kosz – itt őt idézem – a mindig megkövetelt kosz. Ne tökéletes légy, hanem kiváló, legyen benned valami zavaró. A zavar energia. A zavaró vonzó. A tökéletlenségbe szeret bele az ember. Szokjuk a paradoxonokat. Aki ezt érti, az érti őt is. Aki nem, az nem.

1. Ugródeszka az Én
Ne valamihez képest akard magadat megfogalmazni, hanem önmagadban önmagadat – magyaráz. Valamilyen belső eredetű önnemzést ajánl?  Ez lenne a válasz a magányra? A kivetettségre? Az önmagunkból generált kiválóság?  Inkább valamilyenként bukni, mint valamihez hasonlítva eltűnni a tömegben, mert az rosszabb, mint a magány. Ezt gondolja? A hasonló; nincs. A más; van. A kosz van – jön elő az instrukció. Alföldi azt mondja a magány elöli menedék, hogy leszel, valakivé leszel. Ha kell, pokolra kell menni, művésznek kell lenni, vezérigazgatónak kell lenni. Valaminek kell lenni. 

2. Kavics a cipőben
Aki nem hasonlítani akar, hanem kiválni, annak tetteit, csupán azért, mert kiválni óhajt környezete provokációnak fogja tekintetni. Nem kell provokálnia, elég, ha sikeresen más, még sikeresnek sem kell lennie, elég, ha csak sikeresen más. Ez a többiek számára provokáció. És támadják! Mert támadva érzik magukat. Az ember érzelmi és zsigeri lény – magyarázza Alföldi. Fél a mástól, mert kevés az esze – folytatjuk  – aki fél az agresszív lesz és támad. Alföldi meg, mintha csak erre várt volna! Megint egy nem várt paradox! Egy aikidó harcos, kifinomult érzékével figyeli támadóját, leveszi annak mozgását, és jól kiszámított mozdulatokkal szétszórja a támadást és/vagy támadójára visszavezeti annak energiáit. A valóságban ez biztos nem ennyire egyszerű, sőt biztos, hogy nem, meséli, hogy kollégái sokat dolgoztak azon, hogy ez így alakuljon, hogy elegánsan, precízen kezelje a konfliktusokat, de akárhogy is volt, tény, hogy ezt csinálja. Vigyáz az ellenfelére. Talán tudja, életben kell tartania. Ha pusztít, önmagát pusztítja.

3. A remény; a kiválás
Alföldi egyszerre irritáló izé és esély. Mondom, paradox nélkül nem megy. Az irritációról volt szó, most vegyük az esélyt. Az 5 év Alföldinek igazából nem hoz új kérdést, számára az élet változatlanul arról szól, hogy menekülni a magányból, hogy teljesítményt kell nyújtani és teljesítményre kell ösztönözni, hogy kell egy csapat – ők társulatnak nevezik – ami hozza a befogadásra esélyt adó kiválót. Lesz-e kiváló? A mi, a közönség oldalán, ha van újdonság, azt a léptékek változása hozza. Mi eddig is egy hitét vesztette hanyatló korban kerestük a művészet nyújtotta fogódzókat, csak ma nehezebben, fáradtabban, kilátástalanabbul, mint tegnap, és úgy tűnik, hogy holnap nehezebben, fáradtabban, kilátástalanabbul, mint ma. Egyre keserűbbek vagyunk. Fogy az idő! Kéne már a kiváló, a csoda! Lesz-e?  
A könyv fejezeteiben sorakozó interjúk, beszámolók, precíz akcióleírások, megvilágító mondatok, pontosan, eseményhűen számolnak be az építkezésről, a csoda csinálásáról. Előjön a hitelesség kérdése, a légy világos parancsa, a ne légy rejtvény, mert akkor nem tudnak követni tanácsa. Az legyen vezető, aki sikeres, aki sikerre vágyik, az rágörcsöl a visszajelzésekre és célját veszti és oda az egész – mondja nekünk és magának Alföldi. A kollégák jönnek, mennek. Sztárok jönnek, mennek. A szerkezet bomlik, a szerkezet épül. Középpontban Alföldi. A színház kémiáját engedni kell! Az meg mi? Ami másutt. A gomolygó történetekben ott vannak a bizalomteremtés praktikái, a hierarchia kialakításának stratégiája, a kontributív, támogató, hozzájáruló kapcsolatok keresése, a helyzetbe hozások, a kiiktató semlegesítések, a szinergiák kiépítése, a csábító, motiváló víziók bedobása, előhívása. A színház 5 évének a története legalább annyira a társulat szakszerű építésének a története, mint a művészi projekt kibontása. Amit nem értünk a művészet logikája szerint azt magyarázza a társulatépítés logikája. És fordítva, amit nem értünk a csapatépítés logikáját követve, azt megválaszolja a művészet belső törvénye. Peregnek az események miközben a szándék itt is, ott is, mindig; a tevékenység váljék intellektuális élménnyé, mert abból lesz valami! Ez a teljesítményért vívott fordulatos harc egy krimi izgalmasságával vetekszik. Kiemelt partnerek; A Stohl, László Zsolt, Andrei Serban, Molnár Piroska, … És Blaskó, aki támadások kereszttüzében hitet tesz mellette. A konstrukció épül, a program kibontakozik, a kiválás esélyt kap.

5. A Jelenetek, a kiváló 
Az 5 év útja; sikerek és kudarcok, ígéretek és beteljesületlenségek, markáns gesztusok, erő és eltűnés, frissesség, megtorpanások és nekirugaszkodások és nekirugaszkodások. De! Végig izgalmas és ígéretes expresszivitás. Mindig ott a lehetőség a továbbra. Alföldi a lehetősége a befejezetlenség. Téved a remek Csáki, amikor azt mondja ez az idő be van fejezve, Alföldi is, amikor erre rábólint. Az ő műve befejezhetetlen, mert a mű maga a befejezetlenség. Nem lehet befejezni, mert akkor kikerül a műnek életet adó kosz. Kosz nélkül meg nincs Alföldi. Kosszal meg nincs befejezés. És akkor vegyünk egy kiválót, a Vadászjeleneteket.
Kiindulásként ismételjük Alföldit: az ember érzelmi, zsigeri lény, néha nem hülye, de az alap az érzelem, a zsiger. Az ember gyámoltalan állat s nála a hangsúly az állaton van – mondom magamnak. Ez fontos. Nagyon fontos. És akkor a beígért Jelenetek, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból.
A negyvenes, ötvenes évek fordulóján járunk, Reinöd egy Bajor falu újra éli dolgos napjait. Cseppben a tenger, egy falú életében Németország. Bizakodás,  sör, telt mellek, paraszti derű,vaskos tréfák, modernizálódás. Németországban a történelem sebei hegedni látszanak. Vidámak, felszabadultak, előrenéznek, de ez a felszabadult vidámság nem bír felhőtlenül őszintének lenni. Annak szánják, de nem az. Nem hiszünk a vidámságuknak.  Titkot gyanítunk mögötte. Ez az előrenézés is baljóslatú. A háború barbarizáló neurózisa még ott sejlik minden mondat, minden mozdulat mögött. Túl vaskosak a tréfák, túl sok a sör, mintha a szerelemben több lenne az üzekedés, mint a szerelem. Nem stimmel ez az idill. Törékeny. Kényszeres. Leplező.
Ide érkezik Abram, a homoszexuális idegen, aki letöltve börtönbüntetését itt akar élni. Be akar simulni, elleni valahogy, de nem sikerül. Személyét, a róla, a homoszexualitásáról szóló hírek, pletykák elfogadhatatlanná, gyűlöletessé teszik. A falu népe szép lassan minden rejtett indulatával, elfojtott agressziójával megtalálja. Lopakodik a kegyetlen barbárság. Reinödben a másnak lenni veszélyes, a mástól félni kell, más undorító, a mástól szabad félni, szabad undorodni. Reinödbena a mással  szemben hamar megszűnik a kötelező udvariasság, vele szemben percek alatt mállik a phantom acceptance, vele szemben percek alatt foszlik a phantom normalcy. Reinödben a más egyirányú út a kitaszítottság felé, a más; ellenség, szabadon űzhető, hajszolható, akár az örült gyilkosságba kergethető. És sikeresen, mert az üldözött megteszi. Abram gyilkol. A kitaszított a kitaszítottat. Mert az űzött is csak egy ember, egy gyámoltalan, érzelmi, zsigeri lény, egy a szükségét végző vadállat. Ő se képes többre, csak űzni, eltaszítani, pusztítani. És ezzel előttünk a leplezni kívánt titok: ez a világ a barbárok világa. S a gond már nem a más, hanem a leplezetlenség, mert nem a mást üldözik, hanem a leplezetlen önmagukat. Ajjaj! Itt a nagy gond Németország. Magyarország.
Az ember érzelmi, zsigeri lény, gyámoltalan állat – quod erat demonstrandum. Barbár. Ostoba, sötét és kegyetlen. Bármikor, bárhol féktelen félelmeinknek, ösztöneiknek, a tudatlanság szülte rémképeinknek engedelmeskedve kéjjel levadásszuk a mást, a nem törzsbélit, hogy aztán, mint aki jól végezte dolgát, szép szokásaink szerint mulassunk, ünnepeljük, hogy mi nem vagyunk olyanok, nem vagyunk mások. Leisszuk magunkat, böfögünk, hízunk. Bármikor, bárhol. A technikai fejlődés biztosította szép jövő ezen nem segít. A barbárság az Én-ünk, ahhoz, hogy előjöjjön, nem kell sok, elég egy furcsa szerencsétlen, akit lebuzizunk, lekurvázunk megfosztjuk minden emberi méltóságától,  és már mehet is a műsor, lehet kergetni, ölni, öletni. A csorda elvégzi, amit el kell végeznie és megint lehet ünnepelni a megtisztulást. Bármikor, bárkivel. Senki sincs biztonságban. És lássuk tisztán itt nem valami pechről van szó, nem egy szűk, kegyetlenkedő klikk, nem egy szociopata hatalom által vagyunk fenyegetve, hanem a saját csoporttól, azaz magunktól. Puff neki! Most hogyan tovább? Hogyan legyen a hárítás? Akárhogy is nézzük, itt a kultúránk került a vádlottak padjára. Azt látjuk, hogy a kultúránk egy fantom kultúra, jól lehet vele racionalizálni, szállítja a paneleket, szépen működik a projekció, de ha tenni kéne valami emberit; semmi. Addig van, amíg nincs rá szükség. Erre mindenki bólogat, elmondja, hogy igen, a kor, amely szült minket, az a hibás, hogy mi jók vagyunk, mi nem ilyenek vagyunk, különösen én nem, de hiába, ha egyszer igen. Most veszem észre a történet német, az idő jó hatvan évvel korábbi és én többesszám első személyben írok. Jelenidőben. Miért? Megtörtént a csoda, a kiválóság! Gondolkodom.

6. Mindig van holnap
Biztos sok jó előadás született, de én a Jelenetek-hez ragaszkodnék. Ezzel Alföldi  megfogalmazta magát, felépítette a csapatot előállította azt, aminek eredményeként lett ő és a Nemzeti. Együtt. Valami. Kivált. Úgy képzelem, hogy a bemutató után, mint rendesen volt egy szép bankett, ezen mindenki jól érezte magát, majd fáradtan haza mentek. Szép az élet. Alföldi egyedül. Nem mindig szép az élet. Másnap kezdhet mindent előröl.