Nézem az eheti HVG címlapját és a Sexepil ugrik be. Az Igazi zöld és igazi kék. Az elmúlt napokban  rám tört a zenei nosztalgia, mindenféle szempontból, nem csak az underground, hanem a minimál szempontjából is. Még  szerencse, hogy ma már majdnem mindent meg lehet találni az interneten. 

Amíg középiskolás-egyetemista éveim nagy kedvenceit hallgattam, az jutott eszembe, milyen kényelmes lázadás volt ez akkoriban. Az ember elment egy Kontroll Csoport koncertre, és már gyakorlatilag ellenzékinek számított. A belépéssel ott és akkor nyilatkozott  arról, nem tetszik, ami van. Bátortalanabb gimnazistáknak néha még az is megfelelt, ha beraktak egy agyonhallgatott Balaton vagy Trabant kazettát a magnóba egy házibulin.

Az akkori megtűrt zenekarok, az URH, később Kontroll Csoport, az Európa Kiadó, a Balaton, később Trabant, a Sexepil, A Bizottság, a Neurotic stb., akiknek a tagjai zenészengedélyt ugyan nem nagyon kaphattak, sőt a nyolcvanas évek elején még talán lemezt sem adhattak ki, de legalább koncertezhettek kedvükre. (Vagy ha nem is kedvükre, akkor viszonylag sokat.)

Egyszerű, kényelmes kis ellenállás volt ez. Szétnéztél a Dozsóban a Sexepil koncert előtt, és tudtad, az ott várakozó emberekkel van kapocs, van valami, ami közös bennetek: a nem jó, ahogy most van gondolata, a mi csináljuk másképp gondolata. Ez a NEM kényelmes ellenzékisége volt. Azt nem lehetne mondani egy percig sem, hogy mindenki ugyanazt gondolta volna a világról, vagy hogy a másképp csinálásból végül valami jó dolog sült volna ki, de ez ott és akkor még nem volt fontos.

Ma már szinte minden másképp van. Akinek ellenvéleménye van, azokat szétfújja a szél, nem a valami közös kap hangsúlyt, hanem a még ebben sem értünk egyet. Az én kékem egy kicsit kékebb, a te zölded halványabb … Persze lehet, hogy csak én érzem így, mert öregszem.

Amikor a ‘régiek’ összeállnak néhány koncert erejéig, a közönség átlagéletkora ötven felé tendál. Kerekesszékes underground, mondta egy ismerősöm, és valóban nem tudok vele vitatkozni. 

Tegnap Európa Kiadó koncert volt a Zsolnay Negyedben. Nem mentem el. Esett, hideg volt, és az első kellemesen pollenmentes napon elaludtam a kanapén. Hát így. Azzal mentegetem magam, hogy nem ők voltak a nagy kedvenc. Talán ha Hegyi Zoltán megint elénekli, hogy igazi zöld, meg hogy igazi kék… talán akkor … . Addig meg csúszunk bele az ellenállás csendes melankóliájába, minden nap egy lépéssel közelebb a valóságos undergroundhoz.