Mire a családban felnövekvő gyermek eléri élete 3-ik évét, képessé válik arra, hogy egyes szám első személyben fogalmazott mondatokat mondjon ki. E képesség a gyermek lelkében végbement forradalom jele. Az „én” meghatározottsága lesz uralkodó a korábbi meghatározatlanságokkal szemben. Az „én” az anya, az apa, s más „ jelentős másik” személyek ellenében szólal meg, kezdetben nem is ismerve más szót,  mint a nem. A meghatározás teremtő gesztusa a tagadás lesz. A gyermek Luciferként (aki nem a miénk, itt a blogon) szegül szembe az Úrral, akié az erő. De innen nem is folytatom, hiszen a dackorszakot mindenki jól ismeri, ha nem is Ranschburg könyveiből, de saját emlékeiből. A tudattalan ott ér véget, ahol az egyes szám első személyben fogalmazott mondatok sora elkezdődik. Mi történik azokkal a gyerekekkel, akik megakadnak a dackorszakban? Testük gyarapszik, ivaruk érik, látszólag éppen olyanokká válnak, mint akik kinőttek a dackorszakból, s a tagadáson, a romboláson kívül állítani, építeni is képesek. A dackorszakban rekedtek deviánsok, de devianciájukat elrejti a jól szabott öltöny, a belőlük áradó kénköves bűzt a legdrágább férfi-vagy női kölni illata fedi. Ott feszítenek a parlamentben, árad belőlük a gyűlölet, mindent tagadnak, ami volt, s azt képzelik, hogy ha kimondják az egyes szám első személyben azt, hogy „akarom”, akkor mindenki megriad előttük,  mint történt kisgyermek korukban. Rettenetes lesz nekik az ébredés, amikor magukra maradnak tagadásukkal, körülöttük, bárhova néznek, csak rom, könny és vér. Egyetlen remény, hogy özv. Varsányiné, hozott szalonnával, egérirtást továbbra is vállal majd.