Egy lépés előre kettő hátra

Emlékezem. A ’89-es alkotmányt ideiglenesnek szánták. Szerepe annyi lett volna, hogy biztosítsa az ország működését, az új, az igaz alkotmány elfogadásáig. Ennek megfelelően kicsit összecsapott, kicsit eklektikus, helyenként kusza szöveg volt, volt benne szocializmus, volt benne liberális demokrácia, polgári jogállam, volt benne sok minden, aminek társadalomszerkezeti, gazdasági, szociológiai alapja még/már, vagy sohase voltak, de valamiért a szerzők kívánatosnak tartották belefogalmazni. Aminek én akkor örültem; ott voltak a Legyen-ek, ugyan a Legyenek-hez vezető Van-ok nélkül, de ez nem zavart. Majd megcsináljuk! Nem ügy! De nem mi, hanem azok a sehova se vezető Van-ok kezdték alakítani a mi utunkat, és a mi alkotmányunk útját, amit éppen leváltani szándékoztunk. Először ellehetetlenítették az ideiglenes voltát, a politikai erők kettészakadtak – a taxis blokád – majd a jólét nem egyszerűen prolongálódott, hanem elképzelhetetlen nyomor jött helyette. A köz tudatában, bár jelen voltak az egyéni szabadságjogok, de nem normaképző erővel, sehol nem voltak a folyamatot támogató felvilágosodás öntudatos alapértékei, vagy ha igen, úgy nem ritkán a véleményformálók által lesajnált defenzívában. Gegek áldozataként. A szabadság lebegett, mint Mohamed koporsója. Cselekvésképtelen volt. Nem szült rendet. Felelősséget se a jövőért se egymásért nem vállaltunk. Önző pragmatizmussal néztük az eseményeket. Azt hittük a Torgyánok ingyen csinálják. Röhögtünk.

Az eredmény siralmas kudarc lett, és ebben talán a legkisebb szerepet a mulandóságnak szánt alkotmány játszotta. Sőt! Mert mi történt? Csökkentek a reálbérek, eltüntek a munkahelyek, a vállalkozások beszorultak, az előnyök és hátrányok elosztását a társadalom se nem értette, se nem hitelesítette, tömegek maradtak célok, elgondolások nélkül. A szabadság kis körei, az autonómiák, az önkormányzatok helyett, kiskirályok kisbirodalmai jöttek létre. A demokrácia friss szerkezetében a különböző múltak gnómjai lébecoltak. A felzárkózásból semmi se lett, ma távolabb vagyunk az EU-tól, mint korábban bármikor. A velünk csatlakozó országok javítottak a pozícióikon, mi nem. Szlovákia, a balti országok közelednek, mi leszakadunk. Elégedetlenség, nyomor, zavargások, válságból, válságba. Mindeközben az alkotmány – minden ideiglenessége ellenére – összetartotta a társadalmat. Nem kis teljesítmény. Tölgyessynek igaza van.

Válságra válsággenerálás. Főszerepben: Ő

És itt jön az új alkotmány, amivel a Van – a válság – gondjai nem megoldódnak, hanem belépnek a közjog eddig a harcoktól még intakt területére. Az új alkotmánnyal tudniillik nem a korábbi szembeállások, konfliktusok oldódtak meg, kerültek nyugvópontra, hanem a régi harcok e merőben új területre is áttevődtek. A politika szereplői eddig az alkotmány kijelölte keretek között maradtak, az új esetében ez lehetetlenné válik. A régi alkotmány úgy, ahogy összetartott, regulázta a társadalmat, mostani új, viszont generálja a feszültséget. Ami eddig kívül volt a lehetségesen, például a közjogi intézmények döntéseinek figyelmen kívül hagyása, az illetékes intézményeknek kijáró lojalitás felfüggesztése ma realitás. Az egyik csapat azért nem tartja be a játékszabályokat, mert maga mögött véli a szabályok felrúgására jogot adó többséget, a másik, mert a többség olyan szabályokat rúg fel, ami a jogállamisággal megy szembe, amit nem 2/3-dal, de 3/3-dal se lehet! Csak ha törlik az alkotmányból, hogy Magyarország, jogállam. Akkor lehet mókázni. Addig nem. Ennek következtében a politika szereplői rendre kívül helyezkednek az alkotmányos, közjogi berendezkedésen és a konfliktusokra eddig el nem képzelhető módon, el nem képzelhető válaszokat adnak. Főszerepben: Ő! Az új alkotmány régi sztárral. Még régebbi allűrökkel. Itt nem a normák határozzák meg a jót s a rosszat, hanem a konkrét esetre szólóan Ő mondja meg mi a jó s a rossz. Ő a jövő, aki a rossz jog uralma helyett a jó igazságot hozza közénk! Ő az út, a fény, és mert Ő maga a kívánatos, vele szemben ne legyen semmi. Se fékek, se ellensúlyok, se semmi. Aki, ami ellenáll az botránykő, azt el kell söpörni. Egy tragikus helyzetre adott tragikus válasz, ahol csak egy alkotó van, mindenki más csak puszta segéd és/vagy az alkotás tárgya.

A nép leváltatik.

Az új alkotmány az új műsorhoz, az akaratképzéshez alkalmazkodik. A választótól jövő legitimáció mellé felsorakozik valami misztikus, valami kreált, már-már metafizikus valami, ami mindent igazol. Ez a valami pedig a nemzet látomás. Ebben az alkotmányban a nemzet nem szociológiai tény, nem közösség, hanem a tapasztaláson, a tényeken, a régi és a mai köznapokon túli valóság. Misztikum. Olyan, mint a Grál. Hat, ha hisszük. Eddig szabadságjogok voltak, és az egyéni szabadságjogok mindenki általi gyakorlására épült az alkotmány, most ez borul. A kollektíva válik elsővé, és a szabadságok ennek rendelődnek alá. A szólásszabadság, a sajtószabadság, véleményszabadság, tulajdonszabadság háttérbe lép. Ott van, de nem róluk szól a történet. Nem az övék az utolsó szó. A szabadság, a szabad ember helyett a sorközösség, a küldetés legitimál. Itt hálával és tisztelettel tartozik az egyén a közösségnek, különösen annak megjelenítőinek, mert … Nincs; mert! Mítoszok vannak hála és tisztelet van! Hárítás van. Kivetítés, frusztráció összerendezés van. Ez a teljesítmény. A GDP, a hozzáadott érték, a különböző tudások, a strukturált, össze-vissza szavazó nép a misztikus kollektívának alárendelten értékelődik. Össze-vissza. Ahogy éppen jólesik. Ráció helyett racionalizálás. Ezért megy a levesbe az AB összes határozata, mert azok nem a képzelt múltból, a képzelt alkotmányokból, a küldetésből, a sorsból, hanem a jogállamiságból, a konkrét kérdésekből vezeti le a legitimitást. Ez pedig tegnaptól nem megy. Ebben a koncepcióban ez használhatatlan. Mint a konkrét nép. Az is leváltatik. Szavazgathat, ha szavazgatni van kedve, de a választói akaratot felülírja a misztikus küldetés. Ami azért ha megkaparjuk nem is oly’ misztikus. Meg az se biztos, hogy felülírja.