Ha egy dolgozatot kellene írni Antall Józsefről én annak a Magyarország Csipkerózsikája munkacímet adnám. A fókuszba az alámerülést – A. J. kedvenc szava  –  tenném és a valósággal való kapcsolathiányos lét tünetei, következményei között kotorásznék. Onnan indulnék ki, hogy az alámerülés> alvás>álmodás = a valóságtól való elszakadás. Arról beszélnék, hogy ez az ember, amikor a húszéves királyfi – a rendszerváltó Magyarország – megcsókolta, akkor épp száztizenhat éves matróna volt és az ébredését követően úgy viselkedett, mint egy álmából felriadt száztizenhat éves matróna. Magányosan, eltévedten, haszontalanul. (A korkülönbséget pontosítanám)
Ha a mából visszafele kellene értékelnem, azt mondanám, ő volt az, aki közelről nézte a kapitalizmus, a piaci versenyt nélkülöző, rontott verziójának kiépülését. Ő volt az, aki alatt ab start természetes lett, hogy nem a teljesítményeket honorálva a piac választja ki a tőkést, hanem a pénz és/vagy a kapcsolati tőke a piaci szereplőket. Konkurenciát, de nem mindenkinek és főleg nem mindenki által! Talán nem értette, hogy ez hiba. Talán ez ment magtalan úriemberségéhez. Talán erre telt erejéből. Ő volt az, aki megalkotta a liberális demokrácia alapintézményeit, és ő volt az, aki egy úriember nagyvonalúságával – francba a részletekkel! – nem foglalkozott a liberális demokráciát életben tartó gazdasági, társadalmi feltételekkel. Folyomány: a fontos és szükséges intézmények hamvában holt ötletetekként szép sorjában kiürültek, teret engedve annak, amiről ma úgy beszélünk; maffiaállam. Mert ez a sztori akkor kezdődött. Tetszettek volna forradalmat csinálni! – replikázott az őt ért bírálatokra, majd forradalmi hevülettel bambult miközben kivonultunk a szovjet piacról. Dermedt döbbenet. Másfél millió ember elveszítette a munkáját, régiók indultak a süllyesztőbe s ő egykori cserkészparancsnokok paneljeit idéző beszédeket tartott. És együttérzett. Magtalanul, mint az egykori méltóságos asszony a frontra indulókkal. Mire emlékeznek azok, akik Antallra, mint a példás államférfira emlékeznek? Az álmaira, amit csak ő látott, amibe az emlékezők beleálmodják a maguk álmait. Közben ami volt; a durcáskodás, a politikai analfabetizmus. Amikor helyhatósági választások előtt H. E. tévéelnök egyoldalúságra hivatkozva nem engedte, hogy riválisai nélkül, egyedül szólaljon meg, bedobta a durcát, s küldte a Nahlikot, börtönnel fenyegettette X-et, Y-t, emlékeim szerint – gazdasági bűncselekmények gyanúja miatt – még letartóztatások is történtek, a közmédiákról meg kiderítették, hogy azok kormányfelügyelet alatt állnak. Mi lett volna, ha még forradalmat is tetszettek volna csinálni? És ez a legszebb emlékünk! Hihetetlen! Mindenesetre történhetett volna másképpen is, de így történt és ebben Antallnak főszerepet adott a sors. Másnak se sikerült volna! Lehet, de neki tényleg nem sikerült. Nyugodjék békében.