Nem vagyok történész, de olyan ember vagyok, aki gondolkodik. Amikor arra kért egy kedves horvát történész barátom, osszam meg a gondolataimat ebben a lapban a magyarországi nacionalizmussal kapcsolatban, pont olyan szívesen tettem eleget ennek a kérésnek, mint amilyen szívesen beszélgetek a világ dolgairól a barátaimmal egy-egy ebédlőasztal mellett.

A Fidesz 2010-es választási győzelme óta Magyarország hosszú utat tett meg, és hogy őszinte legyek, ez az út nem az alapvető emberi és demokratikus jogok megszilárdítása felé vezetett, hanem éppen ellenkező irányba. 

Rengetek oka van annak, hogy a kormányzó párt meglepően gyorsan tudta kikezdeni a demokratikus berendezkedést Magyarországon. Vannak ennek a folyamatnak történelmi, politikai, gazdasági és pszichológiai okai is, mely okokat, mondanom sem kell, kiváló történészek, politológusok, gazdasági szakemberek és pszichológusok magyaráznak meg és el hozzáértő módon. Milyen kár, hogy ezekből a magyarázatokból az átlagember nem túl sok mindent ért.

A legtöbb magyar állampolgár, ha nem is nyíltan felvállalva, de úgy gondolja, a dolgok nem jó irányba mennek ebben az országban. A gazdaság, szemben a Médiahatóság által ellenőrzött nemzeti médiában elhangzó szlogenekkel, mintha nem igazán teljesítene jobban. Nem élünk jobban, és sokan nem találnak képzettségüknek és elképzelésüknek megfelelő állást. Ha  a statisztikai adatok nem mutatnak meredeken emelkedő munkanélküliségi rátát, annak egyik oka az is lehet, hogy az elmúlt tizennégy évben mintegy fél millió aktív korú munkavállaló hagyta el az országot. Részben jobb munkalehetőségeket, az utóbbi időben azonban már bevallottan nagyobb szabadságot is, keresve.

Ami a gazdaságot illeti, azt hiszem, azt nyugodtan mondhatjuk, hogy ma a magyar lakosság többsége inkább elégedetlen a gazdaság teljesítményével, mint elégedett. És hogy egy kicsit tovább rontsunk a képen, Magyarországon nem ismeretlen fogalom a korrupció sem.

“Sok oka van a rossz mutatóknak.  Magyarországon azokat az állami szerveket, melyek a kormányzati hatalom gyakorlását hivatottak ellenőrizni, a kormányhoz hű  emberek vezetik. A fékek és ellensúlyok szinte teljes eltörlésének egyébként pedig már önmagában is nagy korrupció-gerjesztő hatása van.” (Részlet a Transparency International Hungary jelentéséből. Fordítás tőlem.)

Ami a Fidesz demokrácia ellen irányuló politikai lépéseit illeti, arra sok példát találhatunk, írja Benjamin Abtan: Magyarország már nem demokrácia című cikkében. A szerző ilyen példákat említ: “az Alkotmánybíróság elveszítette azon jogát, hogy a megszülető törvények tartalmáról véleményt mondjon, és hogy saját ítélkezési gyakorlatára hivatkozzon, ami azt jelenti, hogy szinte teljes mértékben elveszítette az eddig a  törvényhozásra, illetve a végrehajtásra gyakorolt ellenőrzését. (…) a sajtószabadság megnyirbálása, a Központi Bank politikai irányítása, az Alaptörvénybe iktatott utalások a keresztény értékrendre és az egyén “társadalmi hasznosságára” mint szociális jogainak gyakorlásának feltételére vonatkozó kitétel, a köztársaság szó törlése a magyar államforma meghatározásából, a homoszexualitás elítélése, a hajléktalanok kriminalizálása, támadás a nők jogai ellen, a rasszista gyilkosságok elkövetőivel szemben tanúsított cinkos elnézés, az újjáéledő antiszemitizmus erősítése...” 

Az elmúlt három év törvényhozói gyakorlata alapvető változásokat hozott, és elbizonytalanította a magyar állampolgárokat. Ez talán nem mindig érzékelhető egy átlagpolgár mindennapjaiban, de hogy a demokratikus jogbiztonságnak nyoma sincs, az is biztos.

Külföldi barátaim gyakran teszik fel azt a kérdést, amely engem személy szerint kétségbe ejt és keserűséggel tölt el: miért engedtétek, hogy ez megtörténjen? Miért nem tesztek valamit? Hogyan tudtok a tükörbe nézni? És ha hiszik, ha nem, ezek pont ugyanazok a kérdések, amelyeket mi magunk is felteszünk egymásnak egy-egy baráti asztal mellett. Mit lehetne itt még tenni? Hogyan lehetne Magyarországon újra demokrácia? Kinek a felelőssége mindez?

Sajnos túl gyakran jutunk oda, hogy nincsenek válaszaink ezekre a kérdésekre. Vagy csak olyan válaszokkal tudunk előállni, amelyekkel mi magunk sem vagyunk elégedettek. Meg vagyok róla győződve, hogy rengeteg nagyszerű ember él ma Magyarországon, akik mindent szeretnének megtenni a hazájukért.Látják és értik, ami történik, műveltek, olvasottak, kiváló szakértői a saját területüknek, és mégis … és mégis egy központosított politikai hatalom felé haladunk, ahol egyre kevesebb jog jut az állampolgároknak.

De őszinte leszek, mindezért nem hibáztathatunk mást, csak saját magunkat. Igyekszem elmagyarázni.

Beszéljünk egy kicsit a magyarázat elején az áldozatok pszichológiájáról. Áldozatnak lenni bármilyen szituációban nehéz dolog, ez nem újdonság, ha azonban számításba vesszük az áldozati lét pszichológiai hátterét és annak minden vonatkozását, a kép még ennél is sötétebb. A magyar történelmi múlt vérzivataros évszázadai alatt a magyar nép megtanult áldozatként tekinteni önmagára. (A középkorban Magyarország a keleti és a nyugati birodalmak ütközőzónájában feküdt, aztán említsük meg a két világháborút, melyben mindkét esetben a vesztes fél oldalán harcoltunk, lelkesen együttműködtünk a nácikkal a zsidó lakosság megsemmisítésének kivitelezésében, aztán nem sokkal később nagy örömmel és tárt karokkal fogadtuk a hazánkba érkező szovjet csapatokat és ideológiájukat.)  Kétségtelen, hogy a magyar történelem nem minden korszakban bővelkedett a dicsőséges győzelem pillanataiban.

Nem meglepő, hogy az áldozatok és az agresszorok kapcsolatában, az áldozatokat gyakran találja hibásnak a külvilág abban, hogy áldozattá váltak, így aztán erőtlenségük, tehetetlenségük miatt  szégyenkezni kényszerülnek. A másik lehetőség az, hogy megpróbálják túlélni a helyzetet, megpróbálják megkedvelni az agresszorokat, esetleg önvédelemből valamilyen közös értéket találni a két csoportban, hogy aztán később emiatt érezzenek majd szégyent. Az sem szokatlan jelenség természetesen, hogy az áldozatok racionalizálni kezdik a szituációt, és teljességgel elutasítják saját áldozati szerepüket. Tulajdonképpen nem hajlandóak tudomást venni arról, ami körülöttük történik, nem hiszik el, hogy az agresszorok nem ugyanazon morális elveknek engedelmeskednek, mint ők maguk, illetve hogy a törvényesség sem ugyanazt jelenti kettőjük számára. Így aztán túl későn kapnak észbe, amikor már valóban nincs, vagy alig van, lehetőségük változtatni a helyzetükön. És akkor szégyellik magukat. Ördögi kör …

Ez természetesen az áldozati lét pszichológiájának alapos leegyszerűsítése, de talán szolgál némi magyarázattal arra, miért is tűnik úgy, hogy a magyar állampolgárok pillanatnyilag nem képesek kiállni saját jogaikért.  Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy az áldozati szerep feltétlenül passzivitásra és szükségszerű bukásra predesztinálja az embert, de az biztos, hogy nincs könnyű helyzetben az, aki áldozat.

Sajnálatos módon az évszázadok óta belénk nevelt szégyen politikai ellenpontjaként ma a nacionalista és szélső jobboldali ideológiát valló Jobbik lépett fel. Sok, saját áldozati létébe belefáradt, és a központi politikai hatalom elnyomása miatt elégedetlen ember a Jobbikban talált ideológiai támaszra: ismét büszke lehet. Ebben a legnagyobb csapda kétségtelenül ott van, hogy ebben a pillanatban az áldozatból agresszorrá válik, most ő a főnök, ő lép fel másokkal szemben. Ő üldözi a hajléktalanokat, a zsidókat, a cigányokat vagy bárkit, aki másképpen látja a világot, mint ő. 

Van ennél jobb megoldás? Biztos vagyok benne. Vissza tud térni Magyarország a demokrácia útjára? Nem tudom. Sok honfitársam érzi magát mostanában tanácstalannak. Bevallom, gyakran én magam is. Hannah Arendt úgy tartotta, csak az, aki gondolkodik, képes megkülönbözteti egymástól a jót és a rosszat. Egyetértek vele. Azt hiszem, mi mindannyian felelősek vagyunk azért, ami ma Magyarországon zajlik, és mindannyiunknak az a feladata, hogy legjobb képessége és tudása szerint megtegyen mindent annak érdekében, hogy Magyarország demokratikus berendezkedésű ország legyen vagy maradjon. A tanárok feladata az, hogy példát mutassanak a diákjaiknak, és világossá tegyék számukra azt, hogy milyen fontos dolog gondolkozni. Ily módon olyan eszközt adhatnak a kezükbe, olyan morális példát mutathatnak fel, mely megkönnyíti a fiatalok számára azt, hogy a jövőben felelősségteljes döntéseket hozzanak, ne pedig készen kapott ideológiák gondolkodás nélküli fogyasztói legyenek. A fogyasztásra kész ideológiák ugyanis az emberi történelem során igen sokszor vezettek a pokol legsötétebb bugyraiba. Persze ahogyan azt mindannyian nagyon jól tudjuk: “Az a helyzet, hogy mindig sokkal könnyebb az elnyomásnak engedelmeskedni, mint gondolkodni.” Hannah Arendt: The Human Condition

(Az írás eredetileg angol nyelven, egy elektronikus horvát történelmi folyóirat holokausztról szóló tematikus számában  jelent meg.)