A gondolattalanság nem a butaság szinonimája, hanem a gondolkodásra való képtelenségre utal, a valóság meg nem értését, a tettek következményeinek a meg nem értését, a másik meg nem értését jelenti. (v.ö Hannah Arendt) 

A Kettős mércén mutatták a fenti, az ARC plakátkiállítás egyik díjnyertes képét. … Elegem van! Ha nekem még egyszer el kell ítélnem, rá kell mutatnom, meg kell értenem … E-le-gem van!! És itt jött egy ősi fallikus fenyegetés motívumát idéző felszólítás. E-le-gem van!! Szeretek tiltakozni, rámutatni, de ma reggel nyolc van, és már tizedszer teszem. E-le-gem van!! Állandóan ugyanaz!
–Mert nem változik a világ!
–Így nem is fog.
És tiltakozom.
– Remek sztereotípiák. Borzalmas világlátás. Sulykoljuk csak, nincs elég bajunk – kommentelek.
– Nem sulykolja, éppen ellenkezőleg, felhívja rá a figyelmet. – jön a válasz.
– Az ostoba sztereotípiák ellen nem harcolni kell – mert legyőzhetetlenek, mert minden csata őket erősíti – hanem meghaladni őket. Témát váltani. Sajnálom. – így én.
– Szerintem meg mindennek a megoldása a nyilvános, őszinte kommunikáció. Attól, hogy nem nézünk a szarra, még büdös.
– A szar óhatatlanul újratermelődik. A vele való kellemetlenség úgy kezelendő, hogy szeparáljuk. Nem azt hazudjuk, hogy nincs, hanem szeparáljuk. Ha naphosszat bátran nézzük az, az életminőség kárára megy. És nem old meg semmit.
– Ez megint egy olyan “poén” amit csak azok nem fognak érteni és felfogni, akiknek és akikről szól.–jegyzi meg valaki.
– Luczifer, látom nem jött át, fuss neki még egyszer! – szól a jó tanács
– Valaki rasszistázik/buzizik egyet, egy másik valaki rámutat, aztán megint rasszistázik/…, a másik megint rámutat. És mindenki örül. Tettek valamit. A közönség is elégedett, mindenki lát valamit, amit jónak lát. Sztereotipen, sztereotípiák mentén. Boldogan élnek, míg meg nem halnak. A rasszizmus/… okait pedig nem igen firtatják, peremre szorítani nem igen óhajtják, mert akkor oda a téma; a rasszizmus/… Egyébként ezt nem az ellene folytatott harc szorítja ki, nem a rámutatás, hanem a konkurens téma. A rasszizmus/… táptalaja a reménytelen gondolattalanság.
…

Ez vasárnap volt, sütött a nap, a bajkeresés után irány az Ötvenhatosok tere. Hosszú évek óta nem volt akkora a pályázó kedv, mint az idén – örült a tudósítások szerint a megnyitón Geszti Péter, az ARC arca. Több mint 1400 pályamű érkezett – mondta – és abból állítottunk ki 125-öt.  Bolyongok a plakátok között. Mi történt velünk? – kérdi a kiállítás mottója. Bámészkodok. Botladozok. És jött a bocsánatkérés. Az általam kifogásolt pályamunka toronymagasan az egyik legjobb. Maga a frissesség a jóllakott kutyák kertjében. Hogy érthető legyek; lerágott csontok szanaszét. Mi történt velünk?  Sztereotípiák, közhelyek, sajtóhibák. Ők lennének a beharangozott független kreatív gondolkodók? A több mint 1400-ból a legizgalmasabb 125? Trafik, trafik hátán! Ez történt. A trafik. Ők a kultúrát kedvelő véleményformálók? A Bitlisz a Keletinél. Mi történt velünk? John Lennon a pesti zebrán.  Miért nem Bugacon? Ők a társadalmi ügyekért elkötelezettek? Na, végre egy családon belüli erőszak! Ők a nyitottak? Még egy trafik … Mindenkivel a trafik történt? Ha nincs Lázár János nincs történelmünk. A reakciók unalmasabbak, mint az akciók. Szürkeségben előzik Hoffmann Rózsát! De az ügy! – jön a figyelmeztető intés. Az ügy itt ál-ARC, elfedi a gondolattalanságot, ami itt van az leckefelmondás középiskolás fokon, ajánlkozás, promóció, sablonok. Ha egy hájas bugris nem buzizik egyet, semmi sincs. Mi történt velünk?

P.S.
„I’m willing to die … but not of boredom” hajlandó vagyok meghalni… de nem az unalomtól – mormogtam a szponzorok plakátja előtt. Pisztolyt nem vásároltam és a sivatagba se repültem. Minek? (v.ö. Zabriskie Point)