A kollektív felelőtlenség – Előtörténet 1.0
A 18. század második fele Franciaország. Gyalogmenet a válságba. Ami Franciaország előtt van az a kezelhetetlen, totális pénzügyi csőd. Legalábbis annak látják. Nem egy bizonyos krach közelít, hanem az egész válsága. Minden jó hiábavaló. Hiába a lehetőségek, hiába Amerika függetlensége, nem velük kereskednek, hiába növekedne a mezőgazdaság, a belső vámok blokkolják, hiába az ipar fejlődése, ha az ezzel járó növekvő városi proletariátus okozta feszültséget senki se akarja, tudja  kezeli. Hiába van Franciaországban Európa legtehetségesebb középosztálya, ha a kiváltságos hasznavehetetlenek elzárják a fontos intézmények felé vezető utakat. Hiába valók a potenciálok, ha a kiváltságok rendszere minden fejlődést ellehetetlenít. A lehetőségek ellen dolgoznak a méltánytalan egyenlőtlenségek, a méltánytalan igazságtalanságok s ezek terhelik a mindennapokat. Szabadsághiány és bénító alávetettség. Demobilizálás. Franciaország tele lehetőségekkel és lefagy. Az ügy kezelhető lenne, a gazdaság helyrerakható lenne, de a vezetők nem vezetnek, csak felelőtlenkednek, önzősködnek, túlélésre játszanak. A nép meg az éhhalál küszöbén. XVI. Lajos az egyik reformbukástól a másik reformbukásig szerencsétlenkedik. Párizs csőcseléke meg korgó gyomorral fenyegetőzik, míg el nem jön július 14-e, s beveszik a tök üres Bastille-t és ezzel vége a felelőtlen zsarnokságnak. Hurrá! Itt a Szabadság hajnala. Csak közeleg! – javítom magam.

A gyilkológépek – Előtörténet 2.0
Hajnal előtt legnagyobb a sötétség. Párizs utcáin az együgyűek, a fanatikusok és a véreskezű legények randalíroznak. A káosz és/vagy a forradalom gépezete működik. A nemesi házak lángba borultak. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Új büszkeségek és új igények. Soha ilyen radikálisan társadalom még nem tagadta meg múltját. Mámor és aggodalom. És remény! De a világ nem az angyaloké, hanem a politikai kluboké, amelyek terrorizálják a törvényhozást, zendülést szítanak, amelyek ellen soha semmilyen ellenállás nem mutatkozik. A politikai klubok is szabadon randalíroznak, mint a boldog együgyűek és fanatikusok. A nemzetgyűlés haldoklik, az alkotmány ugyan elkészül, de semmi sem úgy alakult, ahogy tervezték. Várják a hajnalt, de még csak a sötétség jön, a színen a lelkes hittérítők, a kápráztató álmok, az érzelmes lelkesedés miközben belerohannak a háborúba, a háború belerohan a forradalomba. Párizst idegen hadak fenyegetik. Itt jön a történetbe hősünk Danton, akinek ugyan a harag és a düh a tanácsadója, de ennek ellenére a viharzó hullámok fölé emelkedve szakszerűen szervezi meg a Tuileriák ostromát. A király és a királyné fogoly, a börtönökben irtózatos mészárlás és közben a parlament dolgozik, meghozza a kívánt döntéseit. Kint a nevelőszándékú letartóztatások, mészárlás, hogy bent értsék az idők szavát. Értik. Forradalmi lendület fantasztikumok nélkül. A terror a történelem szekere elé fogva, eszköz. A forradalom motorja a lélek lángolása, a forradalom titka fanatikusok lánglelke. Gyújtani kell, s Danton gyújt. Minden eltűrhető, csak az nem, hogy Franciaország földjét idegenek tapossák – rivall Danton. A konvent kikiáltja a köztársaságot, vérpadra küldi az uralkodót, a girondiakat, aki menekül az is ellenség, az is mehet a guillotine alá, aki … közben az emberek hazamennek, s a klubokra hagyják a politikát, kiszállnak, mert lusták, kiszállnak, mert szorgalmasak, mennek dolgozni, kiszállnak, mert önzők, mert közömbösek, mert képességhiányosak, mert ebből az egészből elegük van. A fanatikusok és az álmodozók magukra maradnak. A Konvent háromszáz gazember és négyszáz hülye testülete – így Dumouriez a Forradalom tábornoka. Egy maroknyi őrült a írja a történelmet.

The Story – A forradalom falatozik

Itt kezdődik Büchner története. Középpontban a gyilkolásba már beleunó, a szabadságát töltő, összevissza kefélő Danton, mellette a terror feddhetetlen hű szerelmese; Robespierre. És mindjárt jön a gondunk. Az említett urak úgy beszélnek az eseményekről, mint forradalomról, úgy beszélnek magukról, mint forradalmárokról, de mi nem látjuk se a forradalmukat, se a forradalmárságukat. Mészárlást látunk. Ki téved?

Az ügy a fejekben dől el. Na de mi van a fejekben? Először azt látjuk, hogy a fennálló állapotok kritikája leválasztódik az eddig érvényesnek tekintett világképről nem utolsó sorban azért, mert ez utóbbi elvesztette érintkezési pontjait a való világ állapotához, és ezzel a korábbi világkép hordozói minden kompetenciája megszűnik. A felelőtlenek, felelőtlenül gondolkodnak. Mennek a levesbe. És a nyomukban ott a konkurencia. Ez eddig forradalom. A következő lépés, amikor lét dolgozni kezd, a gondolatok konkrét élethelyzeteket tükröznek, és szociális hatékonyságra törnek. Büchnert ez érdekli. Az ő témája a létharcokhoz rendelt gondolkodás kezdeti ideje, ahol egymással szembeálló, egymással konkuráló, ötleteket adó, és szándékokat leleplező gondolkodások léteznek. És csak azok. Semmi egységes világkép. Se új, se régi. Az általa vizsgált pillanat, amikor mindenki mást kezd mondani, de nem azért, mert hazudoznak, hanem mert ugyanazt másképpen élik meg. Itt az egységes világkép egyszer s mindenkorra illúzió! Ez a forradalom! Csak partikularitásokhoz, részekhez kötött gondolatok vannak, de nincsenek konszenzusok, a konszenzus, mint eszmény a gyakorlatban nem működik, ami van az a bizonytalanság, és a káosz. Ez a hajnal előtti sötétség! Az egyik nem hisz a másiknak a másik nem hisz az egyiknek, a másik fenyeget, a másik álláspontja álnok, a másik hazudik, ki kell szorítani, le kell győzni. Dolgozik a káosz generálta szociális élmény; a rémület. A forradalom nem várt tévúton. Az előadásban ekkor felhangzik a Marseillaises, de darabokra törve, dadogva, összevissza, szomorúan, alig felismerhetően. A forradalom indulójából a forradalom gyászzenéje. Összetörve. És ez az előadás igazi témája, a színen a gyilkológépek a gyilkosságok évadján. Reszketnek és magyarázkodnak, gyilkolnak és magyarázkodnak. Amit mondanak azok már nem társadalmi helyzetekhez köthető ideológiák, a mondandójuknak nincs társadalmi relevanciája, hanem az egyénre szabott, a rettegés diktálta magyarázatok. Racionalizálnak. Amit mondanak azt hiszik, de nem igaz. Danton „gyón”, elmondja, hogy neki miért kellett halomra ölni embereket, hogy rémtettei a Szabadságot, a Köztársaságot szolgálták és közben remeg, reszket és biztatja magát „nem merik megtenni”. Szánjuk. Aztán vált, s eljátssza a halált megvető blazírt bátrat. Szánjuk. Körötte tettestársai, akik abban bíznak, hogy Danton kidumálja az ügyet. Nem sikerül. A másik gyilkológép, Robespierre fessen, a kielégíthetetlen gyilkolási szükségleteinek engedve teszi a dolgát; gyilkol. A forradalomért nem halni kell, hanem gyilkolni! Erkölcs nélkül a terror rombol, terror nélkül az erkölcs gyenge. Ilyeneket mond magának, ebből eszkábál erényt, amit ugyan ő is hisz, de ez sem igaz, a napnál világosabb szavai nem mások, mint egy lelki gnóm alibijei. Szánjuk. És hálásak vagyunk, hogy nem vagyunk kortársai. Amit mond annak a társadalmi relevanciája nulla, ha a vérben mulatozni óhajtó csőcseléket nem tekintjük annak, de nem tekinthetjük annak, mert őket csak a fosztogatás és a vér érdekli az, hogy miért ontatik az mellékes. Mulatni akarnak és nem morfondírozni. A sötétség mélypontja. Semmi forradalom. A darabnak itt és ezzel vége. Robespierre a köztársaság nevében leoltatja a lámpát, a színpadon, a nézőtéren sötétség. Az orrunkig se látunk. A köztársaság nevében!

A vége után
Dantonnak ezzel annyi, a történet azonban folytatódik. Robespierre, még egy pár hónapig győz, meggyőz és gyilkol, főleg gyilkol, míg a rettegő áldozatjelöltjei meg nem elégelik és nem végeznek vele is. A lidércnyomásnak egycsapásra vége, jönnek Danton örökösei, konszolidálnak, véget vetnek a fanatikus zordságnak s visszahozzák a reménység sugarait. Közben Bonaparte már melegít. A történelem később elrángatja őket a szemétdombról. Kiérdemelt-e ez a kegyelem?

P.S.
Lám mivé lesz a világ, ha a polgárok kisszerűen elfordulnak a közügyektől? Lám, lám. Vigyázni kell!