Nincs azzal semmi probléma, ha a kormányzati irányító szervek írásban kommunikálnak az általuk irányított intézményekkel. Nincs azzal probléma, hogy az oktatásért felelős államtitkár asszony levelet ír az iskolák fenntartóinak, hiszen hatékony módja ez a kommunikációnak, nyoma is marad, iktatható, visszakereshető, lepecsételhető, átvehető, és így tovább.

Azért is jó egyébként levelezni manapság, mert ebben a sietős, elszemélytelenedő világban, amikor már közeli barátoknak is sokszor csak egy-egy odavetett, néhány soros e-mailre futja az energiából, kölcsönöz valami békebeli, századfordulós, idilli hangulatot a napnak, ha levelet és nem csekket kapunk postán.

Gondolom, az iskolafenntartók is nagy örömmel bontogatták küldeményüket, némi karácsonyi jókívánság, nem újabb határidős feladat reményében, de hát mit lehet tenni, ha munka van, akkor munka van, akkor nem érünk rá a Csendes éjre, meg egyéb szamárságokra, akkor kérem akciótervet kell kidolgozni. Újabb front nyílt ugyanis, a Pisa felől beáramló nyugati csapatok szeretett  hazánk  oktatásügyi sikertörténetének védvonalait bombázzák.

 

Azok számára, akik bármilyen formában kapcsolatban állnak magyar közoktatási intézménnyel (mint szülő, nagyszülő, diák, tanár, ésatöbbi), vagyis a magyar lakosság legalább 70 százaléka számára, egyébként ezek az adatok nem voltak különösebben meglepőek. Hogy az oktatásügyért felelős szakemberek mitől lepődtek meg annyira, illetve hogy az iskolafenntartók szerintük miért értesültek volna a sajtóból a hírről, azt találgatni sem szeretném, mert én bizony el sem tudom képzelni, hogy nincs reális képük az általuk vezetett intézményekben folyó munkáról. Inkább arra gondolok, hogy kiment a fejükből a dolog. Egy picit elfelejtették, hogy a tanárok terheinek növekedését egy bizonyos szint után már nem feltétlenül ellensúlyozza a nominál értékben növekvő fizetés, hogy a diákok növekvő óraszáma sem a hatékonyság legfőbb záloga, hogy a romló munkakörülmények, és az újabb és újabb központosító intézkedések egyáltalán nem az innováció kulcsai. Azt ugyanis igen sokan tapasztalják, hogy a fáradt diák és a fáradt tanár kevésbé kreatív, viszont annál inkább unja az iskolát, és annál kevésbé szeretne negyvennyolcadik munka- vagy harmincötödik tanórája után még külön feladatokat gyártani és megoldani. Ha kétségünk támadna, menjünk haza és kérdezzük meg a gyereket, a szomszéd gyerekét, az unokát vagy a szomszédék unokáját. El fogják mondani, mit gondolnak ők erről.

Az államtitkár asszony viszont gyakorlatias ember, eredményeket szeretne elérni. Nagyon helyes, ennek én nagyon örülök. Ezért aztán úgy döntött, megkérdezi a többieket, hogyan kellene jobban csinálni a dolgokat, kinek milyen ötlete van ezzel kapcsolatban. Nagyon jó ötlet. Őszintén bízom benne, hogy az iskolák fenntartói az iskolákkal együttműködve iziben, a félévzárás melletti amúgy is tenger sok szabadidejüket kihasználva, ütős, a kormányzati programmal összhangban lévő akciótervet dolgoznak ki, amitől két év alatt a magyar diákok szövegértési, matematikai és természettudományos kompetenciája ismét javuló tendenciát mutat.

Bizakodom, mert azt gondolom, hogy az iskolákban tanító kollégáimnak nagyon is világos elképzelései vannak erről a kérdésről, és hogy ezt nagyon szívesen meg is osztják az iskolavezetéssel, valamint az iskolák fenntartóival. Aztán, hogy ezzel az államtitkárság mit kezd, illetve hogy ők ebből mit gondolnak összeegyeztethetőnek a kormányzati szándékkal, az már más kérdés. Szóval én csak azt tudom mondani, hogy örülök, hogy levelezünk, és nagyon várom, hogy milyen válasz érkezik majd a válaszlevelekre. És azt csak csendben kérdezem meg, hogy akkor a jövő évi költségvetést mikor is fogják ennek érdekében módosítani, mert azt hiszem, hogy amit most megszavaztak, az nem lesz jó.

( Pisa felmérések eredményéről, illetve az eredmények elemzéséről Radó Péter cikkét és elemzését mindenképpen érdemesnak tartom elolvasni.)