Primitív, de bevált marketing fogás az „egyet fizet, kettőt kap” gyakorlata, melynek révén az üzletek megszabadulhatnak fölös készleteiktől,  vevőket meg eltöltheti a hiúság, melyet a jó üzletkötés okán érezhetnek magukban. A magyar társadalomban ma az ajánl jó üzletet, aki azt kéri, hogy „fizessen, kettőt, s kapjon egyet”. Két ideológia, két tábor, két múlt, két valóság feszül egymásnak, s egyiknek sincs ereje ahhoz, hogy a harcban legyőzze a másikat. Hol egyik, hol másik győz, de a diadal sosem végleges. A jelenben győztes nem lehet biztos abban, hogy a jövőben is az marad. Szorong, s emiatt még esztelenebb lesz, még inkább azon van, hogy maradjon vele a győztes pillanat. Az idő azonban múlik, üt a vereség órája. Minden megfordul, de csak azért, hogy folytatódjon a Sátántangó.  Mióta magyar a magyar, az ellenséget mindig belül, sosem kívül kereste. Karácsony Sándor udvariasan „széthúzásnak” nevezi  a magyar nemzeti karakternek ezt a betegségét, de nevezhette volna „hasadt tudatnak”, ahogyan Vörösmarty tette, aki sokat tudott az őrületről.  Talán most, hogy egyek leszünk az összeomlásban, mely  maga alá temet mindenkit, legyen éppen fent vagy lent, lehetőségünk nyílik arra, hogy kiszökjünk a magunk építette bolondok házából, ahol az „A” osztály és a „B” osztály harcolt egymással.  Eljött a két Magyarországért egyet kapjunk.