A gondolattalanság nem a butaság szinonimája, hanem a gondolkodásra való képtelenségre utal, a valóság meg nem értését, a tettek következményeinek, a másik meg nem értését jelenti. (v.ö Hannah Arendt) 

Magyarország elvesztette modell szerepét, emiatt a Magyarország miatt nem érdemes vállalni a magyarságot – Huncik Péter Szárszón indított s a pusztában landolt szavai. A hozzászólás a Kárpát-medence fogyó magyar kisebbségek választásairól szólt, de nehéz nem észrevenni, hogy ez a gondunk mások fele éppúgy igaz, mint befelé.

Bokros És-beli cikkében – innen a poszt címe – Titu Maiorescut idézi: „Kívülről úgy látszik, mintha a románok megfelelő mértékben birtokában lennének a nyugati civilizációnak. Van politikánk, és tudományunk, vannak folyóirataink, és akadémiáink, és vannak iskoláink és létezik irodalmunk, vannak múzeumaink, konzervatóriumaink, színházunk, és még alkotmányunk is van. De a valóságban ezek bizony holt lelkek, színlelés alap nélkül, hazajáró lelkek test nélkül, illúziók valóság nélkül, és ily módon a románok legfelső osztályainak kultúrája nulla és érték nélkül való és a szakadék, amely elválasztja az alul lévő néptől napról napra mélyül.” Csak a parasztság van – folytatja –akinek egyetlen funkciója, hogy verítékkel fenntartsa azt a fiktív építményt, amit román kultúrának nevezünk. „Alap nélküli formák” ízlelgeti Maiorescu diagnózisát Bokros, majd azt mondja „a megközelítés alkalmas mind a magyarországi, mind pedig a romániai társadalomfejlődés leírására. De a jelen pillanatban elsősorban a magyarországiéra.”  „Alap nélküli formák”; rendszer, a rendszert alkalmazni tudó társadalom nélkül; demokrácia, demokraták nélkül, állam állampolgárok nélkül, … Mi Ilyeneket mondogatunk, unásig. Lényegében azt, amit a románok. És nincs tovább. Csak a mondás és az unás. Mindent tudunk és maradunk, ahol vagyunk. Kis szünetekkel bő száz éve. Nincs egy integráló ötlet, elegánsabban; paradigma, amitől vonzó, választandó modellé lenne. Ha beesik egy 3:0, az egy hétre elfedi a fogyatékosságot, de aztán jönnek a hétköznapok. Nincs modell, hacsak az anómiákra, a meg nem felelésekre adott prefasiszta válságreakciókat nem gondoljuk annak.  

P.S.

A hetvenes években a Szovjetunióban csodálták az útlevelemet, Prágában, Marosvásárhelyen irigyelték, Bécsben mosolyogva fogadták, Párizsban kacsintottak, Andalúziában, amikor meglátták, sangriával kínáltak. Ma jó, ha nem köpnek. Senkinek se kellünk. Magunknak se, másoknak se. A gondolattalanság taszít. Nem a pénz hiányzik, ha képesek lennénk a gondolatra, idetalálna.