Schmidt Mária egy iskolásokkal folytatott beszélgetésből idéz: “Örülsz, hogy ebben az országban élsz”? – “Rendben van”- mondja a diák. “Ha háború törne ki Franciaország és Németország között, hányan harcolnátok, hogy megvédjétek Németországot?” – Csend. Egyikük sem. Schmidt Mária kétségbe van esve. Hol a hazaszeretet, hol a becsület? Folytatom a Sch. M. koncepciója szerint kifosztott és elárult, a hatvannyolcasok szorításában vergődő német identitással kapcsolatos posztot. Tegnap az I. világháború küszöbén hagytuk abba. Amikor ott állt a kész porosz-német identitás.

Álomra valóság

És puff neki ez a példásnak látott, s láttatott porosz-német identitásképlet beleszaladt egy példás háborús vereségbe. Ötven évvel a hatvannyolcasok színre lépése előtt romokban a porosz-német identitás. Jelezzük ezt Schmidt Mária kedvéért. A példás világ, példás romokban. Az országban tömeges munkanélküliség, állandósul válság, az ország vezetés nélkül és vezethetetlen. Németország a félelem, a fenyegetettség, a kiszolgáltatottság terrénuma. A német beteg, űzött, magányos, szorongó. A német kifosztva, elárulva. Dicsőség? Siker? Ugyan! Jó ha van mit enni. És jön Adolf Hitler, aki ezen az önmagába zuhant társadalmon, az önmagát gúzsba kötő intézményein átgázolva, azokat kijátszva, azokat megcsúfolva, felkapaszkodik, s az ilyen-olyan német identitást, identitásokat egyszerűen ledarálja, hogy a helyükbe magát kínálja azonosulásra. Ami kétségtelenül német, kétségtelenül beemeli a korábbi elemeket, kétségtelenül vannak német előképei, de ettől függetlenül egy merőben új, eddig ismeretlen, egyszerűségében mámorító/félelmetes képlet. A német identitások pedig ott állnak kifosztva és elárulva. Harmincöt évvel a hatvannyolcasok előtt – jelezzük Schmidt Mária kedvéért. Úgy kifosztva, ahogy csak lehet, úgy beszorítva, ahogy csak lehet. A későbbi rakoncátlan generáció meg még sehol, még az apukáik is jószerével rövidnadrágban szaladgálnak. Az őket éppen kifosztók szorításában! Az identitásukat hagyjuk. Gyerekek. Még nem az ő felelősségük. 

Elsikkasztott tragédia

A második világháború Schmidt Mária dolgozatában jó ha két sor. És ebben a két sorban a német identitás se nem sérül, se nem kerül szorításba, hanem csak úgy átúszik Adenauer korába, aki a nemes hagyományokhoz fordul és a Német Császárságot tekintve példának kiépíti a neoliberális alapokon működő szociális piacgazdaságot. Így, vagy valahogy így vázolja a képet Schmidt Mária. Mi nem hiszünk a szemünknek. A bukás traumájáról, a szövetségesek fellépéséről, az ítéletekről, majd a nácitlanításról – ami azért határozott beavatkozás az identitásba – az amerikaiak hathatós anyagi segítségéről és az ehhez kapcsolt még hathatósabb oktató, nevelő munkákról, egyébirányú unszolásokról és korlátozásokról egy szó se. Az identitást képző érdek-konstellációkról nem egy szó, de egy hang se. Közben tudjuk – nem Schmidt Máriától – a német identitás leszegett fejjel megszeppenve, valahol egy sarokban húzza meg magát. A Német Császárság, mit előkép? Viccel velünk Schmidt Mária. Illusztráljuk ezt egy példával. 1952-ben Sztálin azt javasolta, hogy legyenek szabad választások, hogy egyesüljön Németország, azzal a feltétellel ajánlotta ezt, hogy az egyesítés után az új állam maradjon semleges. Sztálin ötletét, és így Adenauer elutasító nem-jét Schmidt Mária kihagyja. Miért? Nem lényeges a német identitás szempontjából? Ugyan! Nem tud vele mit kezdeni, nem illett a  koncepcióba, így inkább “nem látta”, és ezért nem kellett láttatnia se, hogy Adenauer zsenije ide, Adenauer zsenije oda, a német identitás nem egyszerűen kifosztva és elárulva, hanem, ha van, valami maradéka az is egyenesen megalázkodva “kifosztva, elárulva”. A hatvannyolcasok az isiben. Jelezzük Schmidt Mária kedvéért. A németnek az első nagy felszabadulást, a rekonstrukció beindítását csak a csodás, nem várt berni siker hozza meg, amikor 3:2-re legyőzik a magyar aranycsapatot és világbajnokok lesznek. Ekkor minden előjön, a gnóm is, a himnusz után csak úgy zúgott a Horst Wessel Lied (Az SA, majd a nácik indulója. A mai napig betiltva.) A hatvannyolcasok már kamaszok! Itt már furcsállkodnak. Mi is megjegyzésre ajánljuk; a német csoda nem terjedt ki a német identitásra. Még nem.

Árulók

És akkor ugorjunk ’68-ra, amire mégsem ugorhatunk olyan könnyen, mert a dolgozatban erről megint csak egy hang sincs. Csak arról, hogy a hatvannyolcasok hatvannyolc után, amikor levágatták a hajukat, öltönybe bújtak és beültek a papa, vagy valamelyik nagyvállalat irodájába, szétverik a német identitást. Ott helyben! Az első svunggal. A szétverést Schmidt Mária több területen is felfedezi. Az oktatásban a 68-asok vezényelte, a lelkekért folytatott harcot lát, előjön a reformdüh, a reformattak, aminek eredményeként a diákok buták, teljesítményük színvonala Liechtenstein és Mexikó között. (Bismarck sarjai egy kis hercegség és a harmadik világ között; sokkoló!) Különösen ott drámai a helyzet, ahol szociálliberális vezetés van. Ott minél tovább járnak a gyerekek iskolába annál butábbak! Ott a számtanóra kudarca a német kudarcot hozza! Aztán a szociálliberálisok miatt „a magát demokratikusnak tartó Németországban sokkal rosszabb a helyzet a szólásszabadsággal, mint amilyen a kádári Magyarország utolsó évtizedében.” A magát demokratikusnak tartó Németországban (sic!) nem lehet az identitásokat bemutatni? Hát kedves Schmidt Mária … Majd újabb megrázó élmény – nekünk is! – Schmidt Mária egy amerikai írótól idéz egy az iskolásokkal folytatott beszélgetésből: “Örülsz, hogy ebben az országban élsz”? – “Rendben van”- mondja a diák. “Ha háború törne ki Franciaország és Németország között, hányan harcolnátok, hogy megvédjétek Németországot?” – Csend. Egyikük sem. Schmidt Mária kétségbe van esve. A szomszéd népek kevésbé. Az aktuális vezetők valahol csendben andalognak. Én közben azon töprengek, ha a bukott múlt agent provocateur-ét nekifutásból tökön rúgnánk az bűn lenne-e?  Majd Schmidt Mária folytatja „Németország súlyos identitásválsággal küzd … Nem képesek kiszabadulni a tettes-áldozat, ártatlan-bűnös, vesztes-győztes ellentétpárok hamis és megtévesztő világából. … A német lélek sírkövére azt írnám: Megfulladt baloldali elitje és a holokauszt rituálék szorításában” Hát kedves Schmidt Mária ez viccnek is nagyon rossz. Aggodalmakra okot adó. És nem a németért kell aggódnunk. Na de nem ezért, aggódni és szomorkodni jöttünk, hanem hogy hozzászóljunk a hatvannyolcasok, a szociálliberálisok a német identitás terén nyújtott teljesítményéhez.  

Idézzünk fel a német identitással kapcsolatos, az arra, a későbbiekben maradandó hatással lévő hatvannyolcas témákat. Jön a magához térő, vorschriftos németre megfogalmazott ellenidentitás. A gyerekek lázadnak a hazug, szeretettelen, lélekölő, a múltat elhallgató, fejlődés- és alkalmazkodásképtelen, korlátozó nyárspolgári mentalitás ellen. Jön a számonkérés. Miért tettétek? Hogy tudtok így élni? A mozgalmak nem mellékes folyománya, hogy megindul a náci háborús múlttal való szembenézés. Ekkor szólal meg az a német, amelyik szembehelyezkedik a militarizmussal, a háborúval. (II világháború, Vietnám.) Ekkor lázad a német a német állam túlterjeszkedése – szükségállapot törvény – ellen. (A képen a mozgalom híres matricája) Nem akarunk lefojtott konfliktusokat, nem akarunk lelki nyomort! És ez az új rendet teremtő mozgalom, bár lecsillapodva, de átmegy a gyakorlatba. Hatvannyolcat követően javul a szomszédokkal való kapcsolat, javul a világba való aktív, bizalmon alapuló beilleszkedés esélye, stb., stb., ami majd elvezet az egyesüléshez. A világ az enyhülés korát élte, és nem élhette volna, ha a német nem változik. Schmidt Mária ezt elhallgatja, hogy mindezzel ’68 egy új és sikeres német identitás forrásvidékévé lesz. Neki ez nem érték, neki ez “árulás”, “kifosztás”. Igaz, az új születésénél ott a számára rendkívül kellemetlen szociálliberális koalíció. Ez a történelem nagy és megbocsáthatatlan hibája. A sikeres szociálliberálisok.

Mindenesetre Schmidt Mária szerint a német el van árulva, aminek legfőbb bizonyítékait a 20. század lezárását jelentő egyesülés előtt tanúsított baloldali megnyilvánulásokban fedezi fel.  A hatvannyolcasok – ne felejtsük ez nála egyenlő a szociálliberálisokkal – mást se tettek – mondja – mint kishitűségükben hazaáruló(!) módon az egyesítés ellen beszéltek. Illúzió mondták a hatvannyolcasok nincs itt az ideje, baj lesz belőle, több baj, mint öröm, minket nem ez érdekel, mással kell foglalkozni, bla, bla, bla. És mit mondott Kohl? Na, mit? Ha egyáltalán mondott valamit? Ugyanezt. Szinte szó szerint. Legfeljebb nem akart annyit környezetvédni helyette, mint politikai konkurensei. Úgy, ahogy a megszállt Németország Adenauerje; erről nem beszélünk. Amíg azok nem állapodtak meg, amíg nem mutatkozott a reális lehetőség, addig a német politikai osztály fegyelmezetten kussolt. Mert a „kuss” identitást óvó nemzeti érdeket szolgál. Az impulzivitástól mentes, kontrollált identitásérvényesítés nemzeti érdek, az egyensúlyozó identitás nemzeti érdek. És akkor emlékezzünk a konkrét eseményekre! Ha már Schmidt Máriának nem megy. Az egyesülés praktikusan azzal kezdődik, hogy Gorbacsov nem ítéli el a határnyitást, majd a lipcsei tüntetéseken felhangzik az egységes Németország jelszava, és erre reagál az NSZK kormánya. Hans-Dietrich Genscher nyugtatta a külföldet, hogy a kormány nem kezd semmi olyan magánakcióba, amit előzőleg nem egyeztetne. Kohl kancellár pedig Varsóban gyorsan újból elismerte Lengyelország határait. Ez nem II. Vilmos, de még csak nem is Bismarck. Az egyesülés felé az első komoly lépést november 15-én a szovjetek tették, amikor Gorbacsov kijelentette, hogy Németország egyesülése az NSZK és NDK belügye. Schmidt Mária minderre nem emlékszik, nem emlékeztet, hanem kesereg, kesereg, kesereg, úgy ahogy csak egy magyar tud; „Nincs használható tradíció, nincsenek példaképek, nincs nemzeti mítosz, ami erőt ad.” A baloldal kinyírta a németet! Kedves Schmidt Mária, kérem, vegye észre, hogy ott az új jelen idejű teljesítmény, ami minden fent említett „nincs” helyett ok a büszkeségre. Kedves Schmidt Mária kérem, vegye észre, hogy az egyébként kívánatos egyesítés az identitásproblémák garmadát hozta magával. Olyanokat, amelyek születését a konzervatívok közelről nézték. Csak a legnyilvánvalóbbak. Van Wessi és van Ossi, és a két sértő, pejoratív jelző nem a harmonikus egységről árulkodik. A keleti tartományok lakói pedig minden felsegélyezés ellenére az egykori NDK-t tekintik hazájuknak, magukat pedig az identitásuktól megfosztottaknak. És ehhez sem Rudi Dutschkének, sem Willy Brandtnak semmi köze. Annak van köze, hogy a haza, a hazaszeretet nem politikai kategória, akkor sem, ha a politika rendre a maga illetékessége alá rángatja. Ahogy ezt Schmidt Mária is teszi. A haza – társadalmi integráció, kötődés. Sajnálom. 

Nos, a mai német egy mintázott, nem kevés centrifugális, de jóval több modern, kiegyenlítő centripetális erőt is magában foglaló képlet.  Korántsem hibátlan, és mint minden, ami valóságos vitatható teljesítmény. Ennek a németnek is vannak gondjai, magukkal is, másokkal is, ez a német is okoz gondokat, mindenesetre ma a németek milliói mondhatni rendben vannak magukkal, a világgal, és a német identitás nem tekinthető válsággenerátornak. Az, az identitás, amiért Schmidt Mária könnyeket ejt, a nem ilyen, az a beszorítottság okozta válságban fogalmazza meg magát. (Emlékezzünk a diákokkal kapcsolatos interjúra) A mai német nem ezt teszi, sikeresek növekedni képesek, miközben kontroll alatt tartják magukat. Ez a fejlődőképesség nem kockázati tényező. Ma nem. És ebben ott a szociáldemokratáknak és a liberálisok teljesítménye is. Ha mísz a falusi Fräulein a boltban, ha nem. Ez egyébként – mielőtt elfelejtem – Schmidt Mária a német ’68-asok + a szociálliberálisok terjesztette lelki betegség létének egyik bizonyítéka. Mísz a Fräulein a boltba. Nem örül, hogy Schmidt Máriát kiszolgálhatja. Pedig, lehet, hogy a büdös rohadt életben nem lesz rá még egyszer alkalma. De ő mísz. És Schmidt Mária szerint ennek a baloldal az oka. No, meg a liberálisok! Együtt pedig … Szerintem meg régen volt Schmidt Mária Fräulein. Már nem emlékszik minek, vagy pontosabban kinek örül egy Fräulein. De hát ez legyen a legnagyobb gondunk.

***  

A posztot ugyanazzal a szándékkal írtam, mint Schmidt Mária az övét. A németekről beszéltem, hogy a magyarok is értsék.  Bocsánat, látom hosszú, vitt a lendület. Ígérem máskor fegyelmezettebb leszek.