Pécs, Baalbek

Egyetlen olyan más művet sem ismerek, amely az eltaszító, áhítatot parancsoló fennköltséget és a legbensőségesebb közvetlenséget egyszerre képes ekkora intenzitással megjeleníteni. A Baalbek lenyűgöz monumentalitásával: erőt demonstrál, isteni magasztosságot mutat, kozmikus hatalmat gyakorol felettünk – vakít és perzsel, szinte megsemmisít fényével és erejével. Ugyanakkor nemcsak hogy megengedi, hanem elvárja, kiprovokálja, hogy közelébe férkőzz, hogy intim viszonyba kerülj vele, hogy személyes ügyeddé, titkos gondolatoddá váljon.  Így hát nem borulhatsz előtte térdre, nem imádhatod és nem is rettegheted, hiába követelné ezt hatalmassága – mert közben az összes kicsinységét is feltárja előtted – az elidegenítő isteni leheletben váratlanul megérzed a teveszar bensőséges bűzét, és soha többé nem szabadulhatsz attól, hogy ezt a kettőt egyszerre érezd, ha a Baalbekre gondolsz. És nemcsak akkor, mert a világ dolgait is jobban érti azt, aki járt a pécsi Libanonban.

Apám, bár eredetileg írónak készült, úgy látta, hogy a Kárpátalján 1944 ősze után berendezkedett szovjet rendszerben magyar betűvetőként nem érvényesülhet, ezért másik vonzalmának engedve képzőművésznek állt, szobrászatot tanult az ungvári  „gyorstalpaló” képzőművészeti akadémián, amelyet a hatóságok rövidesen szakiskolává degradáltak – de az első évfolyamok a lerövidített és felgyorsított program keretében még megszerezhették diplomájukat. Amivel túl sokra nem mentek. A több tudásra vágyók másutt igyekeztek továbbtanulni, a legjobb képességűeket pedig tehetségük, belső késztetésük segítette át a hiányos képzésből adódó nehézségeken. Apám részt vett pár kiállításon a szobraival, közben volt szalonigazgató és plakátfestő – ám amikor úgy tűnt, hogy mégis lesz Kárpátalján magyar írásbeliség, újságírónak állt és szépirodalmi ambíciói is felébredtek. Hogy ezt a pályát se kezdje képesítés nélkül, az ismert népi íróhoz, Veres Péterhez fordult segítségért, aki éppen ekkor magyar honvédelmi (!) miniszter volt. Az ő közbenjárására tehetett apám rendkívüli tanári vizsgát Pécsett. Nem sokkal ezután már verseskötete is megjelent, első magyarként felvették az ukrán írószövetségbe, belépett a kommunista pártba, szerkesztői és főszerkesztői megbízásokat kapott,  és évtizedekre ő lett a szovjet kultúrpolitika máig vitatott szerepű magyar letéteményese Kárpátalján. Sorra jelentek meg a könyvei, de a képzőművészet örök szerelme maradt: ha alkotóként nem is, szakíróként hű maradt ehhez a múzsához is.

Az ő könyveiből, albumaiból és az ő magyarázatai révén került közel hozzám ez a művészeti ág: magam is albumvásárló és kiállításjáró lettem. Előbb érezni tanultam meg a színek és formák világát – aztán lassan talán kicsit érteni is.

Utólag úgy látom, apámnak sokkal jobb volt a vizuális ízlése, mint az irodalmi. Az előbbi terén roppant fogékony volt az izmusokra, mindenfajta modernitásra és formabontásra – ám az utóbbiban mutatott némi vaskalaposságot, a realizmustól nem igazán tudott elszakadni – sem alkotóként, sem befogadóként. Úgy tűnik, az az ungvári gyorstalpaló a Párizsból nem sokkal azelőtt hazatért Erdélyi Béla vezetése alatt mégis többet adott, mint a Veres Péter kieszközölte pécsi bölcsészdiploma.

*

Nehéz lenne két jobban különböző piktort egy lapon említeni, mint Csontváryt és Vasarelyt.  Az én képzetes műcsarnokomban mégis közel esnek egymáshoz. Sok egyéb asszociáció mellett ők nekem mindketten Pécset is jelentik.

Kamasz koromban egyforma lelkesedéssel rajongtam mindkettejükért, posztereik díszítették szobámat, egy-egy albumukat is begyűjtöttem. Talán 19 lehettem, amikor a kétévente egyszer adódó budapesti látogatásom során Pécsre kifejezetten azért utaztam el, hogy a Csontváry- és a Vasarely-kollekciót megnézzem. Reggel indultam a fővárosból, és kora estére már vissza is akartam érni. Mivel a gyorsvonat nem igazán volt tekintettel időbeosztásomra, alig 5-6 órám jutott Pécsre. Hogy ne kerüljek időzavarba, az állomásról taxival vitettem magam először Csontváryhoz. A terembe lépve kicsit csalódtam, mert a gyűjtemény egy részét a múzeum kikölcsönözte valahová külföldre, az állandó kollekció több darabja hiányzott. Akkori kedvencemet, a Magányos cédrust sem láthattam eredetiben. Ám mégsem maradt hiányérzetem. Sőt. Bőven kárpótolt az egész falat betöltő, 7 méter széles Baalbek, amely előtt egy bő órát eltölthettem – és nem csupán azért, mert azon is találtam libanoni cédrust.

Csontváry Kosztka Tivadar Baalbekje páratlan alkotás. Egyetlen olyan más művet sem ismerek, amely az eltaszító, áhítatot parancsoló fennköltséget és a legbensőségesebb közvetlenséget egyszerre képes ekkora intenzitással megjeleníteni. A Baalbek lenyűgöz monumentalitásával: erőt demonstrál, isteni magasztosságot mutat, kozmikus hatalmat gyakorol felettünk – vakít és perzsel, szinte megsemmisít fényével és erejével. Ugyanakkor nemcsak hogy megengedi, hanem elvárja, kiprovokálja, hogy közelébe férkőzz, hogy intim viszonyba kerülj vele, hogy személyes ügyeddé, titkos gondolatoddá váljon.  Így hát nem borulhatsz előtte térdre, nem imádhatod és nem is rettegheted, hiába követelné ezt hatalmassága – mert közben az összes kicsinységét is feltárja előtted – az elidegenítő isteni leheletben váratlanul megérzed a teveszar bensőséges bűzét, és soha többé nem szabadulhatsz attól, hogy ezt a kettőt egyszerre érezd, ha a Baalbekre gondolsz. És nemcsak akkor, mert a világ dolgait is jobban érti azt, aki járt a pécsi Libanonban és megcsapta az arcát a forró sivatagi szél.

Aztán átsiettem a Vasarely-múzeumba. Mielőtt a termekbe léptem volna, a portán megkértem a kisasszonyt, adott időre rendeljen nekem taxit. Keltettem is némi feltűnést: egy nagyzoló kamasz. Ráadásul a teljes képeslap-kollekciót is felvásároltam: a barátaim évekig kapták tőlem az ölelkező zebrákat és a síkból kitüremkedni látszó tarka gömböket.

Mindent megnéztem, megcsodáltam, hódoltam a szent konstrukciónak, hagytam káprázni a szememet, becsapni a tekintetemet, hagytam, hogy eluralkodjon fölöttem a megalkotottság és a látvány. Édes volt ez az alávetettség.

Pécsett lett volna szállásom, csak telefonálnom kellett volna: apám hajdani nyíregyházi kollégájának ide költözött nagyobbik lánya, akit amúgy is nővéremmé fogadtam, örömmel látott volna. Mégis inkább siettem, vitettem magamat a taxival, kerüljünk a székesegyház felé, kértem a sofőrt, hadd vethessek egy pillantást arra is. Igen, siettem, hogy minél előbb magamban lehessek a vonaton, kinézhessek az ablakon és valahogy megpróbáljam összerakni azt az új világot, ami azon a napon épült fel bennem. Siettem, mert pesti barátaimmal megbeszéltük, hogy este elmegyünk a Dresch Mihállyal kiegészült Binder-kvartett koncertjére. Ahol aztán a dzsessz egyszerre analitikus és spontán futamai szépen el is rendezték bennem az elrendezendőket.

*

Húsz egynéhány évvel később könyvem bemutatójára igyekeztem Pécsre. A Pro Pannonia kiadó 1996-tól kezdődően több szép és fontos könyvemet is gondozta, és amikor válogatott verseim vaskos kötetének bemutatójára a városba érkeztem Évával, meghívónk valamely praktikus okból a Vasarely-múzeum vendégházában szállásolt el minket.

Furcsa érzés volt két évtized múltán egy korpuszban éjszakázni az op-art bálványozott mágusának  mesterműveivel. Persze nem utazhattam haza a viszontlátásuk nélkül: utolsó pécsi délelőttünkön bő órát szántunk a gyűjtemény végigjárására.

Álltam Vasarely kidomborodni látszó akril tündöklései és más vibráló káprázatai előtt, és szomorúan vettem tudomásul, hogy az egykor lázítóan modernnek ható geometrikus mágia már nem tud elvarázsolni. Igen, úgy érzem, a mából nézve például Kassák vagy Bortnyik vagy Moholy-Nagy már sokkal frissebbnek tűnik. Csontváry pedig időtlenül korszerűnek.

*

Huszárik Zoltán szépséges Csontváry-filmjét általában nagyon későn tűzi műsorára a televízió.  Ennek ellenére mindig megnézem. Legutóbb már halálos álmosság gyötört, amikor vetíteni kezdték. Tompa voltam, érzéketlen. De alig telt el néhány perc, és nemcsak hogy felélénkültem, hanem szinte ajzott állapotba kerültem: idegszálaim lemeztelenedve remegtek az éjszakában, elmémet pengeéles gondolatok szántották fel újra és újra. Én lettem a deviáns színész és a megszállott patikus. A vízből repülni vergődő madár, a fehér ló, a zuhatag alatt az örökkévalósággal megkeresztelkedő esendő ember, a vízesés-szakállú öregek. A nagy attrakcióra is sor került: az ősi virtus szerint a folyóba ugrottam a római kőhídról Mostarban.

*

Néhány évvel ezelőtt az OSZK keretében remek digitális sorozat indult Száz szép kép címen. Nem lehetett kétséges, hogy a Baalbek sorra kerül-e. A Csontváry remeket bemutató e-könyvben, ahogy a többiben is, az adott művész életrajzán kívül olvashatók a kor művészettörténeti hátterét és a mű keletkezését bemutató szemelvények, elemző értékelések. (A reprodukciós anyag viszont nem túl gazdag.)

A Baalbekről írott egyik műelemzés azt beszéli el, hogyan komponálta egybe Csontváry a római kori Heliopolisz baalbeki objektumait. A romtemplomok, falak, kövek, oszlopok és az újkori házak, valamint a fák a valóságban egészen más képet mutatnak. Erről a világhálón fellelhető fotók is tanúskodnak.

Valóság és fikció… Akkor most melyik is gazdagabb? És melyik létezik erősebben, intenzívebben? És számon kérhetünk-e bármiféle valósághűséget a művészen, amikor elvonatkoztat és összevon, elhagy és hozzáad, szeparál és egyesít. Számon kérhetünk-e bármit is rajta, ha közben megteremtette a csodát, a Nap örök és mégis ismételhetetlenül egyszeri útját?

Megkerestem a helyszínről készült műholdas felvételt. Mivel ez felülről készült, igen nehéz bármit is felismerni rajta, egyedül a Jupiter-templom megmaradt oszlopsorának az árnyéka teszi azonosíthatóvá a terepet.

Izgalmas utazás:  az ókorból az űrkorszakba, Jupitertől a műholdképig, Csontváry vásznától az e-könyvig. A római főisten hódolatára emelt oszlopok között ott süvít a magasztos idő. Süvít hatalmasan és hordja a forró sivatagi homokot, szórja a gallérod mögé, a fejedre. Belélegzed. Nem tehetsz semmit az ellen, hogy fejedben összeálljon a rend megőrjítően nagyszerű kvarctömbje.

*

Verseimből válogatok. Húsz év kihagyás, pécsi, szombathelyi és budapesti könyvek után újra lesz kötetem idehaza, az ungvári Kárpáti Kiadónál. Rendező elvként a fordított időrendet választottam: a legújabb szonettjeimtől jutok el korai szabadverseimig. Kóstolgatom régi soraimat, tetszenek is – meg nem is. Némelyiket túl szikárnak, szálkásnak, lecsupaszítottnak találom. Akad, amelyik mintha csak kulcsszavakat tartalmazna. Az egyik fölött hosszan időzöm: kerüljön-e be a gyűjteménybe – vagy mégse. Végül azért döntök az igen mellett, mert eszembe jut, hogy beregszászi szobrász-keramikus barátunk, a szép emlékű Horváth Anna, akitől Évával együtt talán a legtöbbet tanultuk szellemi eszmélésünk korszakában, megörökítette ezt a pár soromat. Terrakotta múzsa-sorozatának egyik darabját szemelte ki a célra: a nőalakot tartó magas talapzatba karcolta bele a versemet.

Később a szobrocskát jótékony célra ajánlotta fel: irodalmi díj lett belőle.

A szálkás betűkkel belé vésett vers pedig ez volt:

csontváry