Rendkívül dicséretes törekvés az, ha az ember nem elégszik meg önmaga vélekedéseivel, hanem egy-egy őt foglalkoztató kérdés kapcsán szétnéz a világban, sőt, a kérdéssel kapcsolatban másokat is megkérdez.  

Mostanában elég sok kérdést tesznek fel nekem, és bevallom, nem nagyon kedvelem, ha előregyártott válaszlehetőségeket is mellékelnek a kérdésekhez, mert sokszor úgy érzem, egyik felkínált válaszlehetőség sem tetszik. Sőt. Tudom, hogy hálátlan és a kákán is csomót kereső ember vagyok, de egyre gyakrabban előfordul, hogy a feltett kérdések sem. 

Most azt olvastam, Magyarország miniszterelnöke arra gondolt, ismét megkérdezi az állampolgárok véleményét egy olyan kérdéssel kapcsolatban, ami valóban rendkívül fontos. A hajléktalanokkal kapcsolatban.

Sokat gondolkodtam, vajon mit is fog tőlem kérdezni Orbán Viktor. Illetve a kormány.  Vagy a Nagy Kérdezésügyi  Hivatal. Mert ugye adott egy elesett, a társadalomból kirekesztődött emberekből álló csoport, akik segítségre szorulnak, mert nincs hajlékuk (vagyis nincs hol lakniuk), többnyire nincs munkájuk ( nehéz az éjszakai hidegből reggel bemenni  a munkahelyre, ez az öröm sokszor azok számára sem adatik meg  a környékünkön, akik reggelente meleg vízben lezuhanyoznak), és csak felületes emberi kapcsolataik vannak (mert az emberi kapcsolatok, és nem a lábujjak, vesznek el először a hideg éjszakában). 

A rászoruló csoport azt jelenti, ami a nevében is benne van, hogy a tagjai segítségre szorulnak. Olyan rászoruló csoportról elég régen hallottam, akik büntetésre szorulnak.  Mert mi az értelme a büntetésnek? Elsősorban ugyebár az, hogy okuljon belőle a szabályokat megsértő ember (tehát hagyjon fel a hajléktalankodással végre, és vegyen magának azonnal egy öröklakást Óbudán?), esetleg kárpótolja a társadalmat pénzben (mi legyen, helyszíni bírság vagy vagyonelkobzás?), illetve ha olyan súlyos a vétség, ha a közre az adott személy közvetlen veszélyt jelent fizikailag avagy példájával súlyos morális kockázatot jelent, akkor a közösségből tanácsos eltávolítani (elzárás, száműzetés, internálás?).

Sokat gondolkodtam, mit lehetne tőlem kérdezni. Hogy érdemes volna-e tőlem azt kérdezni, én egyet értek-e azzal, hogy a hajléktalan embertársaimat kényelmi szempontoktól vezettetve kiűzzük a városokból a pusztába, hogy ott, az én állampolgári nyugalmamat nem megzavarva  fagyjon végre halálra, és ne hajtson végre sorozatos esztétikai bűncselekményt a köztéri padokon. Hogy érdemes volna-e azt kérdezni tőlem, én egyet értek-e azzal, hogy rászoruló embertársaimat, akiknek nincs mit enniük, pénzbírságra ítéljük. Hogy érdemes lesz-e azt kérdezni tőlem majd egy legalább százötven forintba kerülő levélben, hogy jó ötletnek tartom-e, hogy ha a hajléktalan ember engem majd megzavar elmélyült konzuméletem színes, marketingvásznas hétköznapjaiban, akkor azt az embert én feljelenthessem zaklatásért, sőt, jogos önvédelemből esetleg ott helyben igazságot is szolgáltathassak magamnak egy ősmagyar, anti-homeless fokossal.

A végén arra jutottam, hogy ezeket a kérdéseket tőlem nem érdemes megkérdezni, mert ezek számomra nem kérdések. Ellenben abban benne vagyok, hogy gyűjtsünk mi párat össze, és kerüljön az rá a kérdőívre. Például:

  • Ön szerint naponta hány kalóriát fogyaszt egy hajléktalan ember? És Ön?
  • Ön szerint joga van-e a betegeknek arra, hogy a társadalom, amelyben élnek, segítségükre legyen, illetve valamiféle segítő hálózatot megszervezzen és működtessen? És a hajléktalan embereknek joga van-e ugyanerre?
  • Van olyan barátja, aki nem engedné meg, hogy a kanapéján töltsön egy éjszakát? És kettőt? És hatvankettőt?
  • Ha stresszhelyzetbe kerül, bedob egy felest néha, esetleg rágyújt egy cigarettára? 
  • Ha nehéz helyzetbe kerülne, akár önhibájából is, örülne, ha akadna ember, aki önzetlenül a segítségére siet?

Ha a megkérdezett bármelyik kérdésre igennel válaszolt,  még nem veszett ki belőle az empátia, a másokkal való együttérzés képessége. És ez azért fontos, legalábbis szerintem, mert a hajléktalan-kérdés tulajdonképpen nem kizárólag gazdasági, társadalmi vagy bűnmegelőzési, hanem elsősorban és legfőképpen szolidaritási kérdés. (A balesetben megsérült ember fölé hajolva sem azt kérdezzük, mennyivel hajtott, mert ha több, mint ötvennel, akkor nem állítom ám el az ütőeres vérzését.) Aki segítségre szorul, azon segíteni kell. A többi nem az én feladatom.

Az emberi élet, hacsak nem valami remete életet választottunk magunknak egy magányos faodúban, bizony közösségi szolgálat. És ebben a közösségi szolgálatban az elesettek megsegítése mindig is az egyik legfontosabb feladat volt. Ki segítse a másikat, ha nem én? És cserébe majd egyszer, ha engem ér baleset, ha én esem el az utcán, ha én ülök a padon az egész életemet egy bevásárlózacskóba zsúfolva, talán majd fölém hajol valaki, talán majd lefogja valaki a lüktető ütőerem, amíg kiérnek a mentősök, és talán majd nekem adja a bevásárlókocsiból azt a száz forintot egy elegáns, bőrkesztyűs kéz. 

Úgy gondolom, hogy nincs annál előbbre való morális parancs, mint a másik megsegítése. És ez alól nem ad felmentést, nem helyettesíti semmiféle kérdőív, még ha száz pecsét is van rajta. Nem kell kérdezni, csak tenni. Semmi más nem fontos, és nem számít, csak az, megteszünk-e minden nap minden tőlünk telhetőt. Mert ilyenkor a nagy rakás papír csak arra jó, hogy elhordja a szél, és összes haszna egy hideg téli éjszakán, hogy a ruha alá gyűrve újabb szigetelő rétegként használható .