Bármennyire is mindennapi életet élünk, bármennyire is a realitás foglalkoztat minket, úgy tűnik, nincs olyan ember, akiben ne élne odabent valamiféle különleges lény: egy tündér, egy lovag, egy sellő, de leginkább mégiscsak egy varázsló.

A bennünk élő mágus az, aki egy-egy taktusból egész emlékszimfóniát kreál, aki illatokból szerelmes évtizedek üvegpalotáit építi, de talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, manapság saját bejáratú mágusainkat legfőképpen az foglalkoztatja, hogyan tudnának a világ megannyi információjából képekbe sűrítve kalandregényt, sci-fit vagy történelmi drámát rendezni; hogyan tudnának a szürke hétköznapokból színes, szélesvásznú mozit kerekíteni.

Ezek a filmek általában saját privát vetítővásznunkon kerülnek bemutatásra, és csak néhány kivételes embernek adatik meg, hogy mindazt, amit megalkot, más emberek is végignézhessék. Ilyen kivételes és csodálatos ember volt George Méliés. És ilyen kivételes és csodálatos ember Martin Scorsese.

Brian Selznick A leleményes Hugo Cabret címmel mesekönyvet írt (részben Méliés életrajzi adataira támaszkodva), amit aztán Martin Scorsese filmmé rendezett. Ritka és kegyelmi pillanat az, ha egy rendező írott szövegből olyan képet és úgy alkot meg, amilyet és ahogyan arra saját elménk legvarázslatosabb pillanataiban képes. Kevés ilyen rendező akad a filmtörténetben, és Scorsese most olyan nevek mellé írta be magát, mint Terry Gilliam vagy Tim Burton. Olyan rendezők neve mellé, akik nem riadnak vissza az önmagukban élő mágustól.

Hugo vászonra álmodott világa méltó párja Méliés kiapadhatatlan fantáziavilágának. Annak idején Méliés volt az első rendező, aki megírt történetet vitt vászonra, és aki trükkfelvételeket alkalmazott. Two of a kind, mondja az angol. Nagy szellemek, ha találkoznak.

Scorsese persze sosem találkozhatott Méliés-vel, ezzel a csodálatos géniusszal, hiszen Méliés 1931-ben egy öregek otthonában halt meg. De a vásznon keresztül egyik mágus mégiscsak üzenhet a másiknak. George Méliés Martin Scorsesének, Martin Scorsese pedig a bennünk élőnek.

És mit üzennek? Leginkább talán azt, hogy bár boldog nem lesz, mindörökké szabad marad az, aki nem láncolja a realitás betontömbjéhez az önnön lelkében élő varázslót.

Mert happy ending, ahogyan az a Hugoban is elhangzik, csak a filmekben létezik. De ez a tény egy igazi mágust egyáltalán nem hoz zavarba.

Mindenkinek, aki hajlamos arra, hogy elvarázsolja a mozgókép, azt javaslom, menjen moziba, és nézze meg Martin Scorsese Hugo című filmjét. Nem fog csalódni.