Az örök pillanat művészete

Én már nem szeretem a színházat. Volt, hogy szerettem, igaz, de aztán addig-addig mentem, míg egy nap elegem lett a műemberek műérzelmeiből, a fájdalmasan araszoló percekből, és az örökkévalóvá erőszakolni próbált élettelen pillanatokból. Világos, hogy nem jó színházba mentem, bár ezt eddig nem gondoltam, gondoltam viszont helyette, hogy a színház egy meghaladott ósdi valami, elkurvult királykisasszony kopott nagyestélyiben. 

Évek teltek el, néha elmerészkedtem azért, ámultam, hogy nahát, itt  semmi sem változott, csak tán a színészek unják még a nézőknél is jobban önnön magukat, meg én is öregszem, a lábam is zsibbad már az első felvonás közepére. Mit lehet tenni egy megunt szerelemmel? Semmit. Nem kell vele találkozni.

De az élet kegyetlen, a kisgyerekek pedig öntudatosak, ezért néha mégiscsak el kell menni a színházba. Na nem baj, gondoltuk, előtte majd iszunk kávét, megizé gyerekdarab, csak nem három felvonás, csak nem tart örökké, édes jó Istenem! Kibírjuk. Kibírjuk!

Janus Egyetemi Színház. Na jó, bevallom, ott már láttam kiváló előadást ezelőtt hűdesok évvel, még a Mikuli tanár úr (bocsánat, de akkoriban kollégák voltunk) rendezett akkor valami görögöt. Nem vagyok színházkompatibilis, látszik ez világosan, a címére sem emlékszem. A JESZ most már az új Zsolnay negyedbe költözött, hurrá, van parkoló, beférünk. A folyosó barátságos, és három perc alatt kiderül, hogy ezt a darabot is a tanár úr rendezte. (Ezt onnan lehetett tudni egyébként ilyen gyorsan, hogy ki volt írva a neve: Rendezte: Mikuli János, illetve még onnan is, hogy ott állt a folyosón és mosolygott. Ez a mosolygás és barátságos beszélgetés a nézőkkel egyébként kiváló ötlet.)

A nézőtér egészen kicsi, mondjuk hat sorban húsz ember ha befér, de lehet, hogy kevesebb. Mi, jó szülőként, Weöres Sándor Holdbeli csónakosát néztük meg egy csapat sivalkodó harmadikos kislány/fiúcska és szüleik társaságában. (A szülők eleinte nem sivalkodtak.) Lehetett volna ebben kockázat, láttam más szülőtárs arcán is a tétova rettenetet, amikor rájött, itt feltűnés nélkül ugyan ki nem jut, akkor sem, ha sürgős menekülhetnékje támad. Ez van.

Aztán nem támadt. Mert az első pillanattól az utolsóig csapdába van itt kérem csalva a néző. A természetes, az örömteli, az örök színjátszás bájos csapdájába. A szöveg, a látvány, a színészi játék, a zene mind egységet alkot, és a gyanútlant, a színházat már nem szeretőt is elbódítja, józan eszét az első néhány mondat után eljátssza a (most romantikus túlzásként nagybetűvel írt) Színház. 

Ha színikritikus volnék, biztosan kiemelném azt a Mikuli János  eddigi munkáira is jellemző egyszerű és világos látásmódot, amivel a darabot színpadra állította. Azt hiszem, egészen sajátosan és számomra messzemenően szimpatikusan nézőbarát a munkája. De nem csak az övé. A színészek, ezek a fogalmam sincs, honnan előtalált kiváló emberek is a nézőnek, a nézőért, és nem önmaguknak, pláne nem önmagukért játszanak. Mikuli Dorka színpompás és ötletes díszletei és  a pici színpad  berendezése is mind-mind azért született, hogy azt adhassa, amit a színháznak igazából adnia kell: a játékot, a varázslatot, a pillanat örökkévalóságába vetett hitet.

Így történhetett hát, hogy egy tavaszi estén a JESZ nézőtéren ülők Vitéz László (Czéh Dániel) harmadik mondata után egy pillanatig sem kételkedtek többé a mesebirodalom örökkévalóságában, hogy a nyolcvan perc alatt egyszer sem néztek az órájukra, és hogy gyerek és felnőtt egyformán lett részese valami szavakkal nehezen kifejezhető élménynek.

Nagy-nagy dicséret illeti a színészeket  természetességükért és jókedvükért.   Üdítő volt végre manírok és önértékelési zavarok nélküli ‘játszókat’ látni egy színpadon.

Mit lehet még mondani… legfeljebb annyit, ilyen helyekre kell színházba járni. Ahol még a Shakespeare William is jól érezné magát.

(A fényképek a JESZ honlapjáról valók.)