Azt hiszem, a filmrendezők egyik legfőbb erénye az önuralom. Az elmúlt hetekben, hónapokban látott filmek alapján sajnos azt is meg kellett állapítanom, ez az egyik legritkább erényük is. Lépten-nyomon túl hosszú filmekbe botlom, és bosszantónak tartom, hogy amúgy egészen érdekes és jó filmeket lehet érdektelenségbe vagy csalódásba fojtani egyszerűen csak azért, mert a rendező képtelen volt kihagyni egy-egy jelenetet.

A mozifilm érdekes műfaj, nem viseli a felesleget, és csak nagyon kivételes esetekben indokolható, ha egy rendező kilencven perc elteltével is igényt tart a néző figyelmére. Sajnos sokkal kevesebb ilyen történet van, mint azt az ember elsőre gondolná.

De azért van. Philippe Claudel Oly sokáig szerettelek című 2008-as filmjének története például ilyen. A film minden pillanata indokolt, és minden pillanata ajándék. Nem attól hosszú, hogy az író-rendező túlszerette a témáját, hanem attól az ívtől,  amit a lélek kötelező pályaként leír a filmben. 

Maga az alaptörténet nem túl bonyolult:  Juliette tizenöt év után szabadul a fegyházból, és szabadulás után átmenetileg testvéréhez, Léához költözik, ahol mindketten szembesülnek a visszatérés és a megtalálás nehéz lelki terhével. Még jó, hogy ez az előbbi mondatom szinte semmit nem tudott elárulni a filmről.

Mert igen erről is szó van benne, de annyi minden másról, fontosabbról. Elsősorban is a testvéri szeretetről, aztán az elfogadásról, a bűnről, amitől nincs szabadulás tizenöt év után sem, mert a bűnhődés elkerülhetetlen, és az emberi lélek sokszor az igazságszolgáltatásnál is jobban ismeri a megfelelő büntetési tételeket, így a tényleges életfogytiglant is. Aztán szó van még a gyermek szülők iránt érzett szeretetétről, a párkapcsolatokról, a szerelemről, a szexről, és arról, hogyan lehet szeretni egy gyereket. Hát erre kell a 117 perc Philippe Claudelnak, meg arra, hogy elmondhassa, a szeretetnek egyetlen ellensége létezik, az örök sötétség.

A film egyik kulcsjelenetében Léa örökbefogadott kislánya egy meséből olvas fel, amíg édesanyja telefonál. A kislány mesél, az élet pedig valóra váltja a történetet, ami valahogy így hangzik: „A herceg fülébe csengett, amit a varázsló mondott neki: A sötétség az egyetlen ellenséged. Amikor majd a világra borítja köpenyét, nem tudod többé megkülönböztetni az árnyakat egymástól. És akkor tudni fogod, hogy már túl késő, a te gyönyörű hölgyed örökre elveszett. Siess, ha szereted.” Mert a szeretetnek csak a halál szabhat gátat, így aki igazán szeret, annak elsősorban a számára megadatott idővel kell megküzdenie. Mert az ember, ha élni akar, szeretnie kell. Ezt persze már nem a mese mondja, én gondolom hozzá.

Kiválóan felépített, magával ragadó, igazi katartikus élményt nyújtó film az Oly sokáig szerettelek. Hajszálpontosan kicentizett jelenetek mindvégig, tökéletes jellemábrázolás, jókor érkező fordulatok, gyönyörű ív … a film végén pedig a mozdulatlan, szavát veszített néző.

Nehéz nem túlzások nélkül beszélni a színészekről. Kirstin Scott Thomas felejthetetlen alakítást nyújt Juliette szerepében, Elsa Zylberstein pedig csodálatos Léa. Lehetett volna a film kizárólagosan kettejük jutalomjátéka, de néhány (számomra legalábbis) kevéssé ismert férfiszereplő szépen ellensúlyoz, Frédéric Pierot például a rendőrtiszt szerepében, vagy Serge Hazaavicius Léa férjeként.

Philippe Claudel első rendezése ráadásul szép ritmusban fényképezett film, jó ízléssel válogatott zenével. Nincs mentség, kötelező darab. Szánjunk 117 percet a sötétség elleni küzdelemre.