Tudok-e vidámat ajánlani? – kérdezte nehéz, veretes drámákról szóló színházi megosztásaimat megelégelve egy ismerős a facebookon. – Legközelebb a Danton halálát nézem meg!  – kontráztam, majd néhány hónapos spéttel a Corvin Sétányon található modern és barátságos kialakítású Dumaszínház nézőterén hallgattam Kőhalmi Zoltánt és Mogács Dánielt.

A Dumaszínház meglepően professzionálisan működő kulturális vállalkozás a helyszín, a színházi és éttermi személyzet, a jegyértékesítés, a marketing (informatív honlap, az előadás alatt már e-mail fiókomban landolt a jegyvásárlás menetének, az előadás színvonalának értékelését kérő űrlap) és az országosan szervezett előadások tekintetében is. Az asztalokkal-székekkel vacsorahelyként is funkcionáló nézőtéren a jegyvásárlás időpontja szerint foglalhatnak helyet a nézők, a pontos helyről a belépéskor igazítanak el. Mindennek meg is van az eredménye, a Kőhalmi-Mogács estre a jegyet jó időben be kellett szerezni, s teltház is volt. A közönség nagy része pedig fiatal.

Kulturális, de mégiscsak üzleti vállalkozás a Dumaszínház, ez lehet az oka, hogy biztonságra játszik, ezért politikának nyoma sem volt sem Kőhalmi Zoltán, sem az őt követő Mogács Dániel előadásában.

Az est első felében Kőhalmi Zoltán szórakoztatta a közönséget, aki bizalmat keltő hangszínével, fellépésével, közvetlen stílusával ismeretlenül is olyan, mint egy régi jó barát. „Kisemberként” lép színre, mint Kabos Gyula, karaktere, szeretetre méltó esetlensége, öniróniája, mosolyogtató gonoszkodása révén pillanatok kérdése, hogy megkedveld. Kőhalmi az epizódok legütősebb-poénosabb részeinek utolsó hangsúlyainál füstös-rekedt hangra veszi a figurát, ezzel is nevetésbe sodorva közönségét.

Kőhalmi Zoltán szerint, amit csinál „olyan, mint a csoportterápia. Amit kibeszélek magamból, és amin az emberek nevetnek, az nekem mind fájdalom.”

Kabos Gyula, a nagy előd pedig a következőt mondta: „A színészetet nem a külsőségekben kell keresni, s hogy nem az orr, a szem és a száj fontos, hanem a belső humor, hogy meg kell találni az embert, és az ember igazi torzságát kell a színpadra vetíteni…”

A program második részében Mogács Dániel lépett fel. Nem illik társaságban suttogni! – idézte a „szabályt”. Hol suttogjon? Otthon? volt az egyik kedvenc epizódom. Mogács a tenyérbe mászó karaktereket jól építi fel, grimaszbajnok is, ám előadásából hiányzik a szív, emiatt időnként lélektelen, kellemetlen a stílusa. Megszívlelhetné Kabos hitvallását…

Nem kis teljesítmény 45-45 perc monológban minden harmadik mondatra a közönség nevetését trófeaként feltűzni. Kőhalminak sikerült, sikerül.