A haldokló Halász Péter a budapesti Műcsarnokban megrendezve saját búcsúztatóját, kipróbálta a ravatalt. Az esemény morbid főpróba volt, a művész meghallgatta a barátai beszédeit, majd kimászott a koporsóból, felült a repülőre, s hazament a premierre. New York-i otthonába érte a halál. Odament, ahol jelentős lehetett, s ott akart maradni. Örökre.
Kertész Imre a napokban, amikor Berlinben megnyitották az archívumát – ide került többek között a Sorstalanság, A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért és a K. dosszié kézirata – azt nyilatkozta, jó kezekbe lesz az életműve, úgy érzi, ott jobban megértik, mint hazájában. Kertész odament, ahol jelentőssé válhatott, s látható ott is akar maradni. A kérdést, hogy a németek mennyire értik szép anyanyelvünket most hagyjuk nyitva.
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért
Pár napja Kunsthaus Zug Nádas Péterrel kapcsolatban adott ki egy közleményt, miszerint a nemrég a 70. születésnapját ünneplő magyar író az intézménynek ajándékozta a fotográfusi munkásságát reprezentáló, több mint 600 fényképét. A Kunsthaus ezen fellelkesedve a magánkereskedelemből meg kívánja vásárolni Nádas főművét, A fa című hatrészes munkát, amely további 504 polaroidból áll és az író Saját halál című elbeszéléséhez kapcsolódik. Nádas is ment, ahol tér nyílt számára s látható – ott is akar maradni. Reméljük sokáig, mint a legújabb polaroid verziók, amelyek tartóssága évszázadokban mérhető.
Nádas Péter: Ablak az ajtón
Kényelmesebbek lennének ott a sírok? Megbízhatóbbak a polcok? Ott még hullának is jobb lenni? Ezek az emberek érvényesülni akartak és odamentek, ahol mind jobban érvényesülhettek, majd annak sikerében reménykednek, hogy ott haláluk után is érvényesülhetnek. Élhetnek. Tovább, mint itt. Jobb eséllyel slisszolhatnak a halhatatlanságba.
Fel kell azonban hívnom a szíves fegyelmet, hogy személyünk jelentőségét, a halálon túli időkre is intézni, kétséges kísérlet, kétséges örömök forrása. Olyan ez, mintha a vég közeledtével abban keresnénk a vigaszt, hogy a rokonok, a munkatársak, s a fogyó számú egyéb emlékezők, röviden a hálás utókor, majd az útmutatásaink szerint – mintegy folytatva személyiségünket – fog enni-inni s ölelni. Mert ez nekik úgy lesz jó. És ez nekünk így lesz jó. Ez lenne hát az elmúlók vágyott boldogsága. A bizonytalanban a bizonyos megtalálása. A lélekvándortatás. Satnyácska! Az elmúlás demokratikus, mindenkit elér. A múló időnél haladékért kuncsorogni; kisszerű ábránd. Légy, ami lennél: férfi. A fű kinő utánad. De hiába a kudarctól óvó észérv, a megvilágító szavak, az ajánlás, az exitusszal számot vetők makacsul fölemelkednek, és egy újabb nekifutással vissza a világba. Ha nem mozognak akkor is. Megőrizni a jelentőséget! Integrálódni a jövőbe! Holtuk után is versenyben akarnak maradni; a lelkekért! A holnap, az ifjak tanítómesterei, akarnám mondani, kényszerpályái óhajtanak lenni! Szolgálni, akarnám mondani, uralkodni óhajtanak! Halhatatlanok, akarnám mondani, béklyók óhajtanak lenni! Átmenteni az elmúlásra ítéltetett. Ez a próbálkozás kíséri őket a végsőkig. A tömegtársadalom gyermekei, nem bíznak magukban, nem bíznak a műben, az Intézményben bíznak. Nem hiszik, hogy „egy jó gondolat egyszer is kimondva, kibírja évszázadok terhelését”. Végső vágyuk; a jó, központi fekvésű sírkert, a megbízható irattár, kiérdemelni a hatékonyan ösztönzött és emellett illedelmes menedzserek jóindulatát. Mintha tudnák, hogy csak a halhatatlanság iránti igény örök, a mű nem. Kell az emlékmű. A haladék. Az egérút. Félnek. Ők is.
Trackback link
http://vilagma.hu/boldogok-a/egerut/trackback/
7 komment
vargarockzsolt says:
nov 23, 2012
Ezek a döntések a jelenben születnek, és a jelenhez is szólnak. Továbbá az ember olyan állat, aki képes elvonatkoztatni a saját személyétől, és olyan értékek mellett is kiállni, olyan döntéseket is meghozni, amelyekből neki majdan semmi haszna nem származik.
Szerintem a cikk ezen bekezdése ízléstelen: “Ezek az emberek érvényesülni akartak és odamentek, ahol mind jobban érvényesülhettek, majd annak sikerében reménykednek, hogy ott haláluk után is érvényesülhetnek. Élhetnek. Tovább, mint itt. Jobb eséllyel slisszolhatnak a halhatatlanságba.” Kertész vagy Nádas biztosan nem akar tisztességtelen utakon “slisszolni” a halhatatlanságba.
Vera says:
nov 23, 2012
Én sem érzek a döntések mögött se haszonlesést, se örökkévalóság-vadászatot. Nem hinném, hogy bármelyikük fejében megfordult volna, hogy ily módon örökkévalóbbak lesznek, mint egyébként.
Az ember nem a halálára készül, hanem az életét akarja élni minél teljesebben. Ezeket a döntéseket pedig tiszteletben kell tartani.
Luczifer says:
nov 23, 2012
Miért lenne ízléstelen, ha valakiről azt állítom, hogy érvényesülni akar? Egy ember kivált, ha tehetséges, ha hajtja siker vágya miért ne akarjon érvényesülni? Mindhárman jelentőssé akartak válni, ha nem akartak volna, akkor otthon dolgoznak, hagyatékukat pedig megtalálja egy rokon és kihajítja.
Azt a közkeletű képtelenséget pedig, hogy a siker az nem jön össze a tisztességgel ideje lenne felülvizsgálni. Ugyancsak azt, ha azt mondják valakire, hogy ambiciózus, az sértés az a gátlástalan karrierista szinonimája.
Egyébként itt érzelmekről van szó, az elmúlás okozta félelemről. Az elmúlástól pedig mindenki fél és mindenki tesz ellene. És senkinek se sikerül. Pech.
vargarockzsolt says:
nov 23, 2012
Az ÉS legutolsó számában Forgács Éva Műhelyek és titkok című tudósítása olvasható Nádas Péter Kunsthausban rendezett kiállításáról. A hazájából Svájcon keresztül a halhatatlanságba “slisszolni” készülő fényképész-író saját műveit az alábbi alkotók kiállított művei mellé helyezte, kontextust teremtve, és a magyar kultúrát képviselve:
Egry, Szőnyi, Bernáth, Nagy István, Korniss, Keserű, Nádler, Bak, Hencze, Fehér, El Kazovszkij, Szűcs Attila, Megyik János, Ficzek Ferenc, Csákány István, Erdély Miklós, Hajas Tibor,Mednyánszky, Balogh Róbert, Vidarény Iván, André Kertész, Moholy-Nagy, Pécsi József, Máté Olga, Langer Klára, Sugár Kata, Kálmán Kata, Rédner Márta, Reismann Mariann, Kárász Judit, Besnyő Éva, Ata Kandó, Brassai, Robert Capa, Escer Károly, Vadas Ernő, Hevesy Iván, Inkey Tibor, Munkácsi Márton, Kinszki Imre.
Nádas kiállításának minden termében fülhallgatón keresztül zenét is hallgathat a látogató, Bartók, Kurtág, Vidovszky, Kodály, Liszt műveit.
(A Petőfi Irodalmi Múzeumban november 30-án Nádas Péter Bazsányi Sándor irodalomkritikussal fog beszélgetni, aztán szubjektív tárlatvezetést tart a fotográfiáit bemutató életmű-kiállításon.)
Luczifer says:
nov 23, 2012
Kiváló emberek hasonlóan kiváló emberek társaságában. Remek. Szívmelengető. De itt nem ezt az örömhírt akartam megosztani, hanem az ember életösztöne diktálta örök vágyát, hogy megússza a semmivé válást. Erről szól a házépítés, a versírás, a gyerekcsinálás. Maradni. És ez lehetetlen. Hiába a szép kulturális programok, emlékművek. Ezek kiszolgálják a kort, de kiszolgáltatják az egykor alkotó egyént. Ez már nem róla szól. Talán Sartre-t híres gondolatát idézhetném, aki, amikor visszautasította a Nobel díjat azt mondta: „Egy író nem engedheti meg, hogy intézményt csináljanak belőle, még akkor sem, ha ez a legmegtisztelőbb formában történik.” Az más kérdés, hogy mennyire sikerült neki nem intézményesülni és személyesen jelen lenni. (A hivatkozás nem Kertész Imre bírálata, hogy ő ugyanezt a díjat elfogadta.)
Bognár László says:
nov 24, 2012
Nem cáfolva, hogy Lucifer megközelítése helytálló (mármint a jelenség lényege a menekülés a halál elől), azért a fenti történeteknek van egy sajátos menekülés az élet elől aspektusa is, amely meglehetősen kelet-európai és magyar.
Ez alatt nagyjából azt értem, hogy a mi viszonyaink hol nagyon durván (pl. Bartók menekülése), hol kevésbé durván (lásd a poszt hőseinek menekülését)taszítják el jeles és kevésbé jeles polgárait maguktól. És ez a folyamat eléggé hosszan tart már ahhoz(ugye, kedves Mikes Kelemen!), hogy a jövőről is hasonlót feltételezzünk.
Luczifer says:
nov 24, 2012
Ja kérem, ott van élet a halál előtt, nálunk ezt ilyen bátran senki se meri állítani.
Mészöly Miklós – nem kevésbé kiváló író – sírján egy tőle vett gondolatsor részlete. “Egy tájba lépek ki, ahová a másik nem követhet, de azért még változatlanul itt vagyok köztetek. Sőt, még csak most kezdődik minden.” Ő a személyes halhatatlanságban reménykedik, de neki is jut az intézményesedésből, lesz múzeuma, emléknapja, díja, amit majd egyszer valaki bezár és irány az Irodalmi Lexikon!