Ahogy öregszik az ember, úgy lesz egyre világosabb önmaga számára is, hogy fiatal korában a messzi távolba vesző célokhoz az évek nem feltétlenül visznek közelebb. Az is előfordul, csak viszonylag későn derül ki, a kezdetben tapasztalt ködös szürkeség nem a távolságból, hanem a célok szürkeségéből adódik.

De az ember már csak olyan, nem hagyja magát becsapni örökre. Van, aki elég hamar rájön, a hagyomány, a társadalom, a családi elvárások által rákényszerített célok mégsem a sajátjai. Ilyenkor jó sok ideje van új, saját cél megalkotására. Ha azonban minderre csak meglehetősen későn, az élet vége felé döbben rá, már (időben legalábbis) korlátozottabbak a lehetőségei. De még ilyenkor sincs veszve minden, még mindig elutazhat Indiába, a Marigold Hotelbe.

John Madden (Szerelmes Shakespeare, Corelli kapitány mandolinja) filmje az újrakezdés bátorító példáját mutatja fel mindazoknak, akik már nem fiatalok, de készséggel elhiszik, van élet az élet után.

A Keleti nyugalom -Marigold Hotel története hét idős brit kalandjain keresztül mutatja meg, hogy nemcsak hogy érdemes talpra állni, hanem azt is, hogy ennek a talpra állásnak nem szab határt sem az élet során eltelt, sem az abból hátralévő évek, hónapok, percek száma. Mert sohasem késő.

Persze hatvan-hetven évesen az ember már nem szökken talpra, inkább jellemzően kecmereg: először négykézlábra áll, aztán próbál meg felegyenesedni, tapogatja a derekát, masszírozza a nyakát. Nem megy könnyen, de ha akarjuk, ha hajlandóak vagyunk meglátni az élet színeit is, nem csak a szürke árnyékokat, ha hagyjuk, hogy az élet megtaláljon minket, mégiscsak sikerül.

A film legnagyobb tanulsága számomra az volt, az ember mennyire hajlamos bűntudatban leélni egy egész életet valami olyasmi miatt, amit saját elvárásaként internalizál ugyan, de ami elég gyakran csak egy képzelt társadalmi, családi elvárásokból épített ködvár. Persze, ahogyan ezt egy jó brit filmvígjátéktól el is várhatjuk, végül kiderül, micsoda óriási szamárság, micsoda önsorsrontás is ez.

Hogy miért vagyunk hajlamosak arra, szürke falak között éljük le az életünket, rejtély. Talán a félelem az oka, talán valami más. Pedig az élet igazi elvárása sokkal inkább egy színes, szélesvásznú verzió.

Persze az élethez kell egy kis szerencse is. John Maddennek pedig, hála az égnek, kijutott belőle. Ebben az igen szórakoztató vígjátékban ugyanis olyan nagyszerű színészekkel dolgozhatott együtt, mint Judy Dench, akinél én 78 évesen is csak nagyon sok gondolkodás után tudnék jobb nőt mondani, Maggie Smith, Bill Nighy, az imádnivaló Tom Wilkinson, vagy a gettómilliomosból már ismert Dev Patel, csak hogy mondjak egyet a fiatalok közül is.

Írhatnék most olyan hülyeségeket, hogy ez micsoda jutalomjáték Judy Denchnek, de nem akarok úgy tenni, mintha a többi szerepét nem ilyen kiválóan játszotta volna el.

A helyzet az, életkortól függetlenül is nagyon lehet szeretni a Marigold Hotel minden egyes lakóját. Olyannyira, hogy a százharmincvalahányadik perc végére az ember komolyan kedvet kap, hogy beköltözzön. Már, ha akad még egy üres szobájuk. De ha lecsúsztunk a dologról, legalább a filmet nézzük meg, mert ez most kivételesen olyasmi, amire nem kell sajnálni a mozijegy árát.