A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, 
akarsz-e mindig, mindig játszani …

Kérdezte Kosztolányi Dezső annak idején, és nem nagyon hiszem, hogy lenne valaki, aki erre a kérdésre akár akkor, akár ma nemmel válaszolna. De hát ilyen az ember, játszani akar most, és játszani akart mindig is.  

A játék magába fogadja a teljességet. Ezért is tekintettek a játékra isteni tevékenységként, és ezért volt kultikus jelentőségű dolog. A Homo ludens megértéséhez azonban először is a Deus ludens jelenséget kell megértenünk, azt az istent, aki az atomok és a szellem gigantikus játékából világot teremt. Ahogyan Alexandriai Kelemen mondta: az élet isteni gyerekjáték.

Ez az elképzelés a játékos (eredetileg valószínűleg táncoló) Istenről nem új keletű, és még csak nem is kizárólagosan a kereszténységhez köthető. A gyermekistenségekről szóló történetek ugyanis korábbiak. Elég, ha a gyermek Dionüszoszra, Hermészre, Apollóra vagy Héraklészre gondolunk. Kerényi Károly szerint az istenek gyermeksége nem életrajzi fontossággal bír, hanem az isteni természet mitológiai kifejezését szolgálja.

Sok helyütt találkozunk azzal az elképzeléssel, hogy a világ teremtése nem valamiféle kozmikus törvényszerűség alapján történt, hanem Isten teremtő, gyermeki fantáziájának eredménye. A gyermek-logosz kezében tartja az egész világot. Ezen elképzelés szerint (és ez a keresztény misztikára is igaz) óriási feszültség van a mindenható erő és a gyermeki játék között, Isten ereje és a gyermek gyengesége között. Ezt a Valentinosztól eredő szimbolikát követhetjük nyomon egészen Eckhart Mester mezítelen gyermekéig, és Hugo Rahner szerint legalábbis ezért van a gyermek Jézus kezében a világegyetemet szimbolizáló alma a középkori képeken, valamint ezért szerepelnek – Isten játékosságának utolsó maradványaként – puttók a barokk alkotásokon.

Az az ember, aki Istennek tetsző módon játszik, olyan ember, aki komolyan tekint az életre, mert tisztában van két dologgal: tudja, hogy az életének értelme van, és azt is, hogy létezése a teremtett világban nem szükségszerű. Vagyis fontos, hogy van, de lehetne helyette más is. Az ilyen ember kétarcú: van benne egyfajta könnyed spirituális elegancia, hiszen legyőzhetetlen bizonyosságban éli az életét, ugyanakkor a tragédia embere is. A játszó ember nevet és sír, mert átlát az élet nevetséges álarcán, és látja létezésének korlátait. A lét szintézisében ez az ember ott áll a nevetés és a könnyek között – keveredik benne a vidámság a komolysággal.

Minden játék közeledés Istenhez. A puszta komolyság nem hatol a dolgok mélyére, a vidámság, az irónia, a humor gyakran mélyebbre ás. Már az ókori görögök úgy tartották, hogy az öröm több és mélyebb tudás megszerzésére teszi képessé az embert. Aki nem ismeri fel az élet humoros oldalát, a komolyságát sem ismeri fel.

Szomorú-vidám az ember. Aki jól játszik, mondja Rahner, ötvözi magában a kettőt, és ettől egyensúlyra jut a lelke. A játékos ember egyszerre vidám, mert Isten bizonyosságában él, és szomorú, mert szabadságával ezt a bizonyosságot veszélyezteti. A játékos ember ott függ ég és föld között félúton. Az igazi bölcsesség mosolyog – éppen azért, mert komoly, állítja a jókedvű jezsuita szerző. 

Az örökkévalóság az a játék, amire itt a földön készülünk fel, és amihez hol újabb és újabb játékokat, hol újabb és újabb technikákat találunk fel mi emberek. Az ember Istenhez akar közelebb kerülni, és ehhez legjobban teszi, ha játszik. 

Kosztolányi Dezső és Hugo Rahner egyetért. Játszani, nevetni mindhalálig.  

Akarsz-e élni, élni mindörökkön, 
játékban élni, mely valóra vált?

Előbbi szerző könyvét a könyvespolcról emeljük le, utóbbiét frissen a Kairosz Kiadótól szerezhetjük be.

Gondolkodtam, hol lehetne ezt a komoly, mosolygó bölcsességet legkönnyebben tetten érni, de a zenénél jobb példát nem találtam.  Balanescu Luminitzájában például;  abban a kicsi fényben, amit a zene gyújt a sötétségben.