Nem várt siker, mondja a cikk címe, biztos munkahely több mint tíz embernek, én meg nézek értetlenül: hát mi a búbánatot vártak, ha ez nem várt sikernek számít? Nem hiszem, hogy maga a Befogadó munkahely program megvalósítása lett volna a cél, és az elvárt eredmény pedig mindössze annyi, hogy a résztvevők “végigcsinálják”.
A Budapest közeli városban (kistérségi központ, minden bizonnyal a járási rendszerben is megőrzi székhely-rangját) 2010 szeptemberében indult az ingyenes képzési és foglalkoztatási program, hátrányos helyzetűek (pályakezdők, gyesről, gyedről, gyetről visszatérők, alacsonyan iskolázottak, 50 év felettiek, gyermeküket egyedül nevelők, tartós munkanélküliek) számára, azzal a céllal. hogy a munka világába való visszatérésüket megkönnyítendő,  elméletben és gyakorlatban is felkészítsék őket adott, konkrét munkakörök betöltésére. A munkaköröket (műszaki technikus, irodai asszisztens, recepciós, programozó, webes tartalom-szerkesztő) a majdani foglalkoztató partnerek “ajánlották” fel: a városi művelődési ház, a városüzemeltetési kft. és egy számítástechnikai cég.
22 fő vehetett részt a szakmai képzésben. 250 tanórás ECDL-tanfolyam, ezt követően a meghirdetett álláshelyekkel kapcsolatos speciális (ügyviteli-adminisztrációs, angol nyelvi, webmesteri) képzés, kiegészítésképpen önismeretet, személyiségfejlesztést, kommunikációt és konfliktuskezelést magában foglaló tréning. Mindez ingyenesen, sőt, a “diákok” napi 2000 forintos, megélhetési célú képzési támogatásban részesültek.
(A program egyébként az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg, az Európai Unió és a Magyar Állam által nyújtott támogatás összege 62.439.040 forint.)
A 22 fő közül 13-an léphettek át a foglalkoztatási szakaszba, ők 2011. január és 2012. április között  a három partner-munkáltatónál dolgozhattak. A beilleszkedésüket mentorok – adott cég tapasztalt szakemberei – segítették, akik a felkészítő szakasz kezdetétől patronálták a képzésben résztvevőket. És hogy még kevesebb konfliktussal járjon a beilleszkedés, bekerült a programba a partner-munkáltatók felkészítése is: csapatépítő, illetőleg ú.n. esélyegyenlőségi tréningeken “tanulták” a hátrányos helyzetű munkavállalók befogadását, gyakorolták a velük szembeni előítéletek leküzdését.
És most azt írja a piacésprofit.hu, hogy a kötelezően előírt foglalkoztatás lezárultával tizennégy főnek sikerült elhelyezkedni vagy a nyílt munkaerőpiacon, vagy a foglalkoztató konzorciumi partnerek hosszabbították meg a projektrésztvevő munkaszerződését, vagyis hosszú távon terveznek a program segítségével megtalált munkavállalóikkal... munkát találtak olyan a programban részt vett hátrányos helyzetű személyek is a nyílt munkaerőpiacon, akik csak a képzési szakaszban vettek részt.
Tehát összesen tizennégyen… A tizennégy lenne a nem várt siker, vagy az, hogy egyáltalán volt, akinek sikerült? Hisz történhetett volna úgy is, hogy a program lezárásakor mindenki azt mondja: szép volt, ennyi volt. A három cég meghirdethette volna, (rokonokkal, ismerősökkel, ismerősök ismerőseivel, de akár külön felkészítő program nélkül is az adott munkakörhöz megfelelő képzettséggel rendelkező, sőt, túlképzett álláskeresőkkel) betölthette volna az újra szabaddá lett munkahelyeket, a 13 teljesen és a 9 félig felkészített hátrányos helyzetű állástalan pedig annak boldogító tudatában tengethette volna tovább napjait, hogy őket legalább kiképezték.
Az a normális, hogy nem így történt. Csak hát ez a tizennégy – nagyon-nagyon kevés. Nem a több mint hatvankétmillió forinthoz képest (hogy a hatvankétmillió forinthoz  képest sok-e vagy sem, azt nem tudom), hanem ahhoz, hogy a foglalkoztatási szolgálat adatai szerint 2012 márciusában a szóban forgó városban 950 volt a nyilvántartott álláskeresők száma. A kistérség településein összesen 3 és fél ezer.
Lassan, rettenetesen lassan halad a befogadó szervezeti kultúra elterjesztése…
Én pedig tudom és értem, hogy jók, kellenek az ilyen programok, mégis motoszkál bennem a kérdés: biztos, hogy most ez a legfontosabb?