A fényképezőgép a munkaeszközöm. Általa adok értelmet mindannak, ami körülvesz.

André Kertész

Mi a fénykép? Utánzás, a valóság leképezése vagy önálló tárgyként a valóság egyenjogú része? Megvethetjük-e a képeket Platónt követve? Előrébb valónak gondolhatjuk-e a valóságot magát, mint egy objektíven keresztül kiragadott szeletének képét? Művészet-e a fotográfia vagy sem? Mi tekinthető értékesebbnek, a festmény vagy a fénykép?

Nem sorolom tovább, mert mintha túl sok kérdést is feltenne önmagának Susan Sontag A fényképezésről címmel 1977-ben megjelent hat esszéből álló kötetében. Olyan sokat, hogy még számára is megválaszolhatatlan marad némelyik, de még ha választ talál is, mintha  saját maga is határozatlan volna saját válaszai helyességét illetően. A hat esszében ugyanis hol ugyanazok a gondolatok jelennek meg éppen csak átfogalmazva, hol az előzőleg alaposan megindokolt nézet ellentétével áll elő a szerző.

Nem irigylem Sontagot, mert nehéz fába vágta a fejszéjét, amikor a fényképezés lényegét szerette volna megragadni. Hol a filozófia, hol az esztétika, hol a fotográfiatörténet, hol valamiféle társadalomelmélet irányába indul, de mintha végeredményben nem jutna el addig, amíg szeretne. 

A könyv megírása óta eltelt több mint negyven esztendőben a fényképezés természetes eszközévé lett a modern ember önkifejezésének (?),  leltározási hajlamának (?), bizonyítási kényszerének(?), a világon tett erőszaknak(?),  a mindent birtokolni akarásának (?). Ki tudja, melyiknek leginkább.

Azt hiszem, ha a hetvenes években született esszéiben Sontag a legnagyobb megvetés hangján szól a turizmus előretöréséhez kapcsolódó fotómániáról (“Az utazás már nem egyéb, mint megtervezett fényképszerző hadművelet.” 19.o.), vajon mit mondana , mit írna most, a méteres teleobjektívekkel és tükörreflexes digitális gépekkel felszerelkezett, vagy éppen táblagépekkel fotózó turistaáradat láttán? Semmi kedveset, attól tartok.

Hogy a szerzőnek miért vesszőparipája a fényképezés, az a kötetből nem nagyon derül ki, hiszen abban sem tűnik mindig konzekvensnek,  vajon van-e egyáltalán olyan fajta fotográfia, ami kedvére való volna. Hol úgy tűnik, legalább a művészi értékű fényképekről elismerően szól, máskor már azt is kétségbe vonja, művészetnek tekinthető-e egy automatizmus, egy szerkezet által létrehozott kép.

Én magam is elgondolkodom néha, miért érez ellenállhatatlan kényszert a ma embere (döntő többsége pontosabban), hogy megállíthatatlanul fotózza az őt körülvevő világot. Mert szorong, állítja Sontag, mert nem akarja vagy nem tudja átélni az élményt, ezért zavarában inkább önmaga és a valóság közé emeli a fényképezőgép objektívjét.  Bár ebben kétségtelenül van némi igazság, nem gondolom, hogy minden esetben erről volna szó. 

Sontag szerint a fényképezés erőszak. Erőszak, mert a gépet tartó ember erőszakkal kiragad egy részt a világból, és azzal azt tesz, amit ő akar. Úgy láttatja, ahogy az neki tetszik. Elgondolkodtató, de számomra nem szimpatikus ez a gondolat. Az ember életének minden pillanatában alakítja a környezetét, így ha Sontag gondolkodását veszem alapul: minden pillanatban erőszakot tesz a világon.  

Elárasztanak bennünket a képek. Ez igaz. Vizuális korban élünk, a világ megismerésének rendkívül fontos eszköze lett a kép. Azzal azonban nem tudok egyetérteni, amit Sontag ír, nevezetesen,  hogy “a fényképezés révén vásárlói vagy turistái leszünk a valóságnak“. Lehetünk hogyne, de talán nem feltétlenül leszünk.

Egy helyen Susan Sontag valami olyasmit ír, a fényképezés nyelv. Ezzel maximálisan egyetértek. És ahogyan a nyelv is rengeteg dologra használható, ugyanígy van ez a fotózással is. Lehet reklám, lehet művészet, lehet a tudomány része, lehet egyfajta dokumentáció.  A fényképezés eszköz. Ma bárki eszköze lehet, vagyis egy demokratikus kifejezési forma. Hogy aztán ezt ki és mire használja, az már a saját döntése.

A könyvet azért ajánlom elolvasásra, mert ha választ nem is ad feltétlenül, rengeteg továbbgondolásra érdemes kérdést tesz fel.