A cím, amiről a mű szól – így az iskolában. Csepeli György a könyve bemutatóján panaszolja nincs megelégedve a címmel. Nocsak! De nem tudott jobbat, így maradt ez. Most, amikor olvasom a könyvét értem a dilemmáját. Más ez, több ez, mint egy anatómia könyv, nem csak a hatalom felépítése, szerkezete a tárgya, ott van benne, az eredet, a genezis, a miért, az örök állandó mellett a változások, a változatok sora. Több ez, mint anatómia és mondhatni a lényegével több! A könyv – megint a szerzőt idézem – nem ortodox. Ezt már értem és a könyv nem ortodoxságát a fenti perspektívával, a politikai hatalom filozófiai és antropológiai alapjainak a szorgos feltárásával magyarázom. Ez tényleg nem szokás.    

 A véletlen – Semmiből Valami.

„Miért van egyáltalán létező s nem helyette semmi?”
M. H.

Kezdetben van a buta Semmi, amiből hiányzik az összhangzó értelem, majd e szervetlen Káoszban hopp, egy véletlen hiba és megjelenik az élet, a lélek, az Ember, aki belelökve a világba megkezdi a teremtést – képzelem én az indulást. Legyen a Semmiből Valami! – zúg az optimista töltetű dörgedelem. S jönnek az összhangzó értelmek, a végzet, szabadság egymást üldözi, s születnek, halnak a Valamik. Az Ember, a „Semmi helytartója” robotol – ez már a könyv – s csinálja a Valamit. Menekülés a Valamibe? Menekülés a szabadság elől?

Ki az, aki megörökli, s naponta átéli a Semmivel való szembenézés tettekre sarkalló, ősibbnél is ősibb élményét? A politikus, ott is a legteteje, ahol a rend a káosszal találkozik, ahol a rendből káosz s a káoszból rend lehet. A rendteremtés pedig fontos. Az uralkodik, aki rendet teremt. És tekintettel arra, hogy a társadalmat működtető rend nem kint van, hanem a fejekben, az uralkodik, az uralja a rendet, aki a tudatot uralja. És aki a tudatot uralja, az uralja a teremtett rendet. A politika arra vállalkozik, hogy fogódzókat adjon és ha ad ezzel megnyugtató értelmet visz a többiek cselekvéseibe. Azért képes oly erővel hatni az emberre, mert; ad. Kb. így szólt a felvezetés, amit sok Heideggerrel tessék elképzelni.
(félre): Lám, lám a politikus megóv a kivetettség okozta szenvedéstől, a szabadság végtelen neurózisától. Ki hitte volna? És még őt utáljuk!

Párbeszéd a Semmivel
Az ember meghatározatlan állat, de nem meghatározhatatlan – szerzőnk válaszol egy korábbi kérdésre. A Semmivel folytatott párbeszédben? Igen, a Semmi félelmetes és inspiráló. Az eredmény látható; jönnek a meghatározás-kísérletek. Az ember története ezeknek a meghatározás kísérleteknek a története – a Semmiből Valami, s benne az ember; a Valaki. Ami aztán újra semmivé lesz, hogy egy új Valaminek adja át a helyét, ahol új Valakik kerülnek meghatározásra. Ez a feladat. A határidő folyamatos, felelős mindenki. Mindenki teremt, kicsik nagyok, valamekkorák, kicsit, nagyot, valamekkorát, s mindezt a Semmi és a Valami határán billegő politika, a hatalom vezérli.
(félre): Lám, a politikusban ott a jobbik énünk, lám mindenki politikus, csak nem mindenkit ezért utálunk.

Az élet, élni akar
A hatalom az Én, a Mi az Élet expanzióját szolgáló mámorító erő. Átélésének nincs ára. A terjeszkedésnek nincs ára. A hatalom maga az élet. Az élet agresszió. Mint a szex, a nemzés, ami szintén az Én kiterjesztését célozza, és ami szintén valahogy érvényre akar jutni, valahogy mindenki csinálni akarja. Ugyanakkor ki kell kecmeregni a primitív mozgató okok szorításából. Nem lehet csak kefélni! Jó lenne, de paradox módon ez csökkentené az életben maradás esélyeit. És hasonlóképpen van a hatalommal; nem lehet mindig csak erőszakoskodni. A nyers erőszak blokkol és veszít. A míves erőszak esélyesebb. Ami segít az valami kreatív szublimáció. Az ember története a véletlen szublimációk története. Az eredmény – így szerzőnk – enyhül a kín. Talán – teszi hozzá elgondolkodva.
(félre): A történelem az enyhülések története!? Ne hamarkodjuk el a választ.

A Valamik
És jönnek a sarokpontokkal jelzett evolúciós ívek. A hordától az államig és azon túl, a Gemeinschaft-tól, Gesellschaft-ig és azon túl. Indulunk a „test és vér” kapcsolatokban konstruálódott magától értetődőségektől, a mítoszok felügyelte világoktól a szabadság, az individuumok felé, ahol a választó akarat jut szóhoz, s a tudás rendezi az ügyeket. A varázstalanítás útja a sorsközösségtől a független személyekig és tovább. Az emberekbe mélyen beléjük vésődött, beléjük égett a sorsközösség  a független személy, a társadalom, a rendszer, az osztály, a stb. megjelenésével konkurenciát kap. A közösségeknek annyi. A mítosz felügyelte világnak annyi. Akié a mítosz annak annyi. Aki csak képzeleg annak annyi. Másról szól a hatalom. 
(félre): Még nem nagy az ember. De képzeli.

Élmény lesz a szabadság, az identitás. Mindenki reménykedhet egy maga választotta marsallbot elnyerésében. Nem kapja meg, de reménykedhet. A modern, a Gesellschaft ezt megengedi. Az alaptalan reményt. Megjegyzendő, hogy ezt rosszul teszi, mert majd ez – a teljesíthetetlen vágyak elengedése terén mutatott felelőtlen lazaság – szüli a ressentiment-t, ami később kezelhetetlen hisztériákat, szenvedéseket, s borzalmakat hoz a történetünkbe. Ez egyébként Csepeli egyik kedvenc ügye, de itt most kimarad. Igen, mert a ressentiment nem a hatalomról szól, hanem annak hiányáról! A szenvedésről. Jó, de a hatalom az erényektől?, a lehetőségektől? megfosztottak kínjára reagálva megfogalmazza magát. De nincs időnk töprengeni, mert máris előttünk a modernt búcsúztató globalizáció, amely a Gesellschaft szerkezeteit elmosva újra láthatóvá teszi az örök félelmetes Káoszt. És ez új konstrukciók irányába löki az alkotó embert. A politikust!
(félre): Aggódunk! Nálunk Kövér László van helyzetben! No meg H. Rózsa. A félreértések elkerülése végett a H. a Hoffmann rövidítése.

Az idő nem múlik.
Az időben egymást követő szerkezeteknek van ugyan életgörbéjük, de nem múlnak el véglegesen. Az idő nem végez a múlttal, csak félreteszi, azt, amire momentán nincs szüksége. A félretett korcsosul, de el nem múlik. Ezért aztán egymás mellett, egymásba csúszva léteznek rétegek, amelyek elemei hol takarékon vannak, hol beindulnak, hogy hol ez, hol az pozicionálja magát. A velünk élő múltat a felszaporodó különböző természetű mémek reprezentálják, biztosítva az élethez, szerényebben a túléléshez szükséges mintákat, rutinokat.
(félre): A múlt mémjei eszközök, lehetnek lehetőségek, de hozhatják a vesztünket is. Lehetőségek, ha szimbiotikusak, ha javítják az életesélyeinket Itt és most pl. a Széchenyi reform gondolati hagyatéka. Lehetnek semlegesek, ha jelenlétük a lényeget tekintve mellékesek. Mondjuk ilyenek a parképítési szokásaink.  És lehetnek gyilkos paraziták, amelyek felzabálják az alkotó energiát s gonoszt szolgálva csökkenti az életünk esélyeit. Ilyen a rasszizmus. Nem mindegy, hogy melyik múlthoz nyúl a szabad ember, a szabad magyar ember! Nem mindegy, hogy melyik múltat aktivizálja! Mindegyik bennünk van, de mi választunk. A cselekvő, vagy az éppen nem cselekvő ember! Az ember meghatározatlan, de maghatározható. És meghatározódik!

Felmentés nincs
Ami megtörtént, ami megtörténik az a szabadságunk története. Az Ember szabad. Az ember bármi lehet, aminek okai fennállnak. A választás momentuma a létezés állandója. Az Ember szabad! Maga írja a maga történetét, a maga alkotta feltételek között, ezért nem mindig éli meg a szabadság élményét, de a szabadság megkerülhetetlen. Ami megtörtént az, az Ember szabadságának a következménye. Történhetett volna másképpen is, de így történt. És ugyanez jelen időben, és Magyarországra. Ez van. Lehetne másképpen is. De így van. Felmentés nincs.
(félre): Néma, szomorú tekintet. Csend.

 P.s.
Nos, én erre jutottam a könyv olvasása közben. Folytathatnám az egyes fejezetek mára vonatkozó tanulságaival, felhívhatnám a figyelmet az egyes politikusok, egyes traumák (Trianon) elemzéseinek revelatív értékeire. Van ilyen a kötetben bőven. Lesz mivel molyolni! De ez egy blog, a határai végesek. Én mindenesetre úgy gondolom, hogy ez könyv Csepeli legértékesebb és legizgalmasabb kötete. Remek kalanddá teszi a politika tanulmányozását. A politikusok, ha nem is fogják olvasni, de a többiek igen, és ha olvassák, megértik a szabadságunkat és a felelősségünket. A magunkra utaltságunkat. A Semmi és a Valami határán billegve. Felnőtté tesz.