Mi a hatalom célja? A nép által, az istenek által, avagy a sors által választott vezető csupán azért vezető, hogy irányítson, hogy a cél felé segítse a közt vagy éppen önmagát az igazság egyedüli, kizárólagos birtokosaként kritikát nem viselve az általa egyedül igaznak vélt úton tartsa a többieket. Akár erőszakkal is.

Mikor jogos a lázadás a hatalmon lévő ellen? Az egyén belátása elég-e, hogy indokoltnak tartsuk a hatalommal való szembefordulást, vagy ennél azért több kell, az istenek, a köz felhatalmazása is szükséges-e?

A kérdés nem újkeletű. Bár nem vagyok történész, azt gondolom, mióta az ember közösségekbe szerveződik, azóta kérdés, ki lehet egy közösség legitim vezetője, és milyen körülmények között merülhet fel a lázadás egy vezető ellen. Mi és ki dönti el, a vezetői akarat nem szolgálja a közösség érdekeit többé?

 Szophoklész nem mai drámaszerző, de talán nem meglepő, hogy ma is időszerű problémákról beszél. Kreón a hatalom sors által kiszemelt birtokosa és Antigoné a lázadó konfliktusa ma is éppolyan releváns téma, mint a dráma bemutatásakor.

Kreón, a sors által kijelölt uralkodó, aki ugyan mindent hajlandó feláldozni a köz  és a belső ellentétek megfékezése érdekében, mégis elvéti a lépést, mert önmagát az istenek elé helyezi. Kreónnak az unokahúga élete éppúgy nem akadály, mint fia boldogtalansága. Sajnálatos módon eltökéltségét nem az istenek akarata, jóslata támasztja alá, csupán önnön szűklátókörűsége, és az akkoriban nem (de igazából most sem) szokatlan hímsoviniszta/macsó elképzelése a világról.

Ezért meg kell a város rendjét védeni, 
S hogy asszonykéz megbontsa, hagyni nem szabad, 
Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak, 
De asszony rabjának ne mondjanak soha!

A pécsi Janus Egyetemi Színház játékában márciusban több alkalommal is találkozhatott a közönség Kreón és Antigoné akaratának színpadi küzdelmével.  Meglepő, kényelmetlen, de Antigoné sorsa mindig időszerű. 

Az előadás legnagyszerűbb vonása, és számomra a legörömtelibb is, hogy milyen jól használta ki a rendező, Beczásy Áron a dráma ritmusát: a kar csodálatos és letisztult éneklése, a kántáló, túlritmizált kardalok kiváló hátteret teremtettek ehhez a letisztult előadáshoz. Az egyszerűség, a tisztaság az előadás fő erénye egyébként. Mind a díszlet, mind a jelmez szinte csak jelzésértékű, és bár a színpadra teremtett környezet modernnek tűnik, inkább kortalannak is nevezném. Különösen a hősnő elzárása előtti jelenet megható, hiszen szinte középkori dísztelenségével  ad hangsúlyt a veszteségnek, és ahogyan a nézőnek önkéntelenül is Jean d’Arc jut eszébe a térdelő, lecsupaszított nő láttán,  talán nincs, aki ne a nő mindenkor hiábavalóságra ítélt lázadását látná a jelenetben.

A megjelenített dráma súlyvonalát tulajdonképpen nem is Antigoné lázadása adja, itt most inkább Kreón küzdelme kerül előtérbe: a döntési mechanizmus  legitimitása iránt megfogalmazódó kétségek kezelése, az uralkodó önmagával való küzdelme, a tulajdonképpeni jószándéknak az isteni akarattal szemben való érvényesítése, s végül a paranoid uralkodó rettegése mindattól, ami bárhogyan is ellenállásként értelmezhető.

A két alak: a lázadó – aki bár férfiként is elnyerné büntetését, nőként mégis különös haragra ingerli az uralkodót – és az uralkodó akaratának egymás ellen feszülésének drámája az Antigoné. Mai szemmel nézve Szophoklész optimista. Na nem annyira, hogy életben hagyná a lázadót, hiszen a fennálló rend elleni lázadás, egy nőé különösen, ellene mond a hatalom működési mechanizmusának, de a drámában Kreón megbánja, amit tett, és ráébred arra, amire a modern kor önkényurai valamiért soha nem ébrednek rá: hogy tévedett.

A színpadon Antigoné és Haimon halála után Kreón már nem, csupán egy riporternő és egy operatőr jelenik meg, ahol a nő a szigorú, fekete öltönyös alkalmazottak által kiszivárogtatott közleményt olvassa fel – ha esetleg bárkiben is kétség maradt volna az előadás időszerűségét illetően …  A paranoia tehát örök, de a modern uralkodó, akit már nem hívunk uralkodónak, mégis kicsit másképpen paranoiás, mint elődei és őszintén hiszi, hogy meg is gyógyul. Valahogyan úgy, ahogyan Mussolini Rómájában erről annak idején Lénárd Sándor írt a Római történetek ben:

“A világnak egy elmeorvosi bizottságra lenne szüksége, amely periódusonként megvizsgálja a felelős államférfiak elmeállapotát. Ez kellene, és nem Népszövetség. Már előre látom azokat a tudósokat, akik majd piacról, katonai potenciálról, és tudom is én, micsoda zagyvaságokról fognak beszélni, ha rólunk van szó! Ezek nem paranoiások, ezek egyszerű és becsületes hülyék. Az őrület, mint politikai faktor, ez a mi századunk legnagyobb vívmánya. Ez a miénk, és senki sem veszi el tőlünk. Paranoiás tömegmozgalmak már voltak, de a flagellánsoknak nem volt hetilapjuk, nem volt napi huszonnégy órán át trombitáló flagelláns rádió, tarantellát fújó, örök kürt. Talán ha a „Wiedertauferok” s husziták kitalálták volna a hangszórót! Pár zászlóhordozóval nem lehetett tömegparanoiát gyártani, de Goebbelsnek már lehet. Amerikában is lehet. A paranoiás államfő is meggyógyul, és mint orvos kijelentem, hogy joga van gyógyulást keresnie, szent joga, mint minden betegnek: joggal érzi magát nagynak, ha istenítik, nem szenved a bizalmatlanságtól, ha bízik rendőrségében, nem hamis tallér minden szellemi értéke, ha elfogadják aranynak, s jól megfér azokkal, akik a talpát nyalják. Az istenített paranoiás meggyógyult.”

A JESz előadását szívesen ajánlom annak, akinek nincs ellenére, hogy elgondolkodjon azon, létezik-e, létezett-e a történelemben olyan, hogy egy hatalmon lévő huzamosabb ideig tud úgy működni, olyan igazságosan, olyan körültekintően, hallgatva az őt ért kritikára, hogy nem követi a működését megadott ritmus szerint lázadás, vagy ilyen az ember természete, és nem tud nem visszaélni a ráruházott hatalommal.  Vajon létezik-e olyan, hogy a hatalom birtokosa előbb-utóbb nem válik paranoiássá? A választ nem tudom.