Nem férfiak és nők, nem gyerekek és felnőttek, nem városiak és vidékiek, nem hívők és hitetlenek, nem honiak – honunk nem kévén – hanem proletárok vagyunk. Mit szaporítsuk a szót. Azzal ámítottak, hogy polgárok vagyunk; úgy szólítottak; Magyarok! Azt mondták; emberek. Ez utóbbit már leplezetlen megvetéssel, a kisebbnél is kisebb e-vel. Nincs másunk, mint a szavazati jogunk és a nemzőképességünk. Proletárok vagyunk. A többi illúzió. Hasznavehetetlenek, képességhiányos, felesleges parazita lények vagyunk, akik nemhogy a családjukat, de magukat se tudják tisztességgel eltartani. Termelni, alkotni képtelen fosztogató, kolduló, zsaroló népség vagyunk. A sokoldalúan depriváltak buta tömege vagyunk. Anyagi javainknál csak az erényeink szerényebbek. Tudatlanok, önzők, csúfak és gonoszak vagyunk, felelőtlenek vagyunk, méltán néznek le, vetnek meg bennünket. Mindenünk eladó, de semmink se kell. Nem akarunk mást, csak valami alamizsnát, amiért cserébe tűrünk, szemet hunyunk, és szavazunk. Korruptak vagyunk. Álmunkat az ördög veszi meg. A nyomor vámszedője. Holnap közénk áll. Velünk döglik.