Az ember azt hinné, nem tud már meglepődni semmin. Vagy úgy mondom, reménykedik benne, hogy nem kell meglepődnie már semmin, mert aligha lehet annál rosszabb, mint ami van. Aztán rájön, hogy életkorát meghazudtoló módon naiv, és ez roppant kellemetlen érzés.

Tanárként megéltem már meglehetősen sok oktatáspolitikai elképzelést, a kurzusváltások néha szakmailag is, gyakrabban csak politikailag (=erőfitogtatás, kulcspozíciók elhappolása) indokolható döntéseit. Az elmúlt huszonegynehány év alatt néha meglepődtem, néha örültem és meglehetősen sokszor bosszankodtam, de azt gondoltam, nyilván nehéz olyan koncepciót alkotni, ami mindenkinek tetszik, inkább tételezzük fel a legjobb szándékot és tegyük a dolgunkat. Majd megoldjuk, kitaláljuk mi a közös együttműködés, műhelymunka során, mit és hogyan tudunk a legjobban csinálni úgy, hogy a diák, a szülő és mi magunk is örömünket leljük az eredményes munkában. Végtére is erre szerződtünk, és erre esküdtünk annak idején. 

Nem mondom, hogy mindig könnyen, de azt hiszem, végül sikerült megvalósítani valamit, amit mi hellyel-közzel jó iskolának gondoltunk. (Az utóbbi néhány évben a sok nehézség és költségvetési megszorítás, no meg az önállóság részleges megvonása miatt igazából már csak közzel, de ezt most hagyjuk.) Most mégis úgy érzem, egy történetnek a végére értünk, és egy másik időszámítás kezdődik.

Nem gondolom, hogy különösebben érvelnem kellene amellett, hogy a tanáré bizalmi állás, jól tudja ezt mindenki, akinek van vagy volt iskoláskorú gyereke. Olyasmi egy kicsit, mint egy orvosé, egy pszichológusé, egy szociális munkásé.  A felek közti együttműködés csak úgy valósulhat meg, ha kölcsönös bizalmon alapszik. Most ez a bizalom tűnt el a munkánkból.

Megpróbálom egy analógia alapján megmutatni, mire gondolok. Ha vakbélgyulladásom van, elmegyek a háziorvoshoz, aki felismeri, hogy szakorvosi ellátásra van szükségem, mentőt vagy betegszállítót hív attól függően, mennyire akkut a helyzet, a sürgősségi fogadóközpontban megvizsgálnak, felkerülök egy sebészeti műtőbe, elaltatnak, megoperálnak, majd megfelelő lábadozás után utasításokkal ellátva hazaküldenek. Az orvosi ellátás során én megbízom azokban, akikkel kapcsolatba kerülök. Nem kételkedem senki szakmai felkészültségében, teszem, amit mondanak, mert ez a szakmájuk, ehhez értenek.

Most képzeljük el a mai magyar oktatásügy helyzetét az egészségügyre lefordítva: a beteg beérkezik, de az orvos egy másik rendelőben rendel, mert kiderült, hogy valaki szerint az még belefér a munkaidejébe. Ettől kicsit morcos amikor megérkezik, de ellátja a beteget. A tünetek alapján megsaccolja a betegséget, és felhívja az országos mentőközpontot, ahol szabadságon vannak. Előjegyzi a beteget a számítógépes rendszerben, és megkéri, hogy várjon. Két hónap múlva a beérkező mentőket elosztja a még életben lévő betegek közt. Akinek nem jut, azokat pótrendeléssel biztatja. További két hónap múlva megérkezik a mentő, a beteg bekerül a kórházba, ahol közlik vele, hogy tulajdonképpen járna neki az operáció, de ő most egy országos kísérlet részeként alternatív cukor-só terápiában fog részesülni, már ha időben megérkezik a terápiás csomag, amit egyelőre nem tudják kik gyártanak, de legalább azt sem tudják hol, és a készítmény sajnos nincs bevizsgálva sem. Bocs, de erre már nem volt idő, viszont ha most kiderül, hogy nem működik, majd megírják a gyártónak, hogy változtasson az összetételen egy kicsit. Akinek meg nem használ a terápia, annak sajnos nem volt szerencséje. 

Így vagyunk most mi is valahogy amikor tankönyvet választunk a tanítványainknak. Mi is legjobb tudásunk és sok éves tapasztalatunk alapján szeretnénk ezt tenni, pont úgy, ahogy egy orvos is legjobb tudása szerint választ gyógyszert vagy kezelési módot a betegek számára. Ha csak két könyv közül lehet választani, az sok esetben olyan döntésre kényszeríti a tanárokat, amit egyetlen felkészült, felelősségteljes szakember sem szívesen vállal fel. Alig hiszem, hogy bármelyik orvos elhinné, hogy mától a penicillin és az aszpirin minden létező betegséget gyógyít.

Két könyvből választani tehát nemcsak nem jó dolog, de szakmailag sem megfontolt döntés. Ha azonban a tankönyvrendelés határideje után néhány nappal olyan levelet kap az iskola, melyben dicséretes innovatív gyakorlatára hivatkozva egy, azaz egy kísérleti tankönyv rendelésére … mit is írjak, kérik? utasítják?, az már ennél is több. Az sarlatánság.  

A gyógyszerek engedélyezése hosszadalmas, sok-sok időt és kísérletet magában foglaló fejlesztési procedúra végén lehetséges. Ami szeptembertől a magyar oktatásügyben történni fog, az egészen más. Az gyakorlatilag embereken végrehajtott kísérlet. Tudom, volt már ilyen a történelem folyamán,  azt is tudom, önmagukat szakembereknek gondoló emberek végezték azt is, és hogy akkor sem kérdezték meg a résztvevőket arról, szeretnének-e részt venni benne. Furcsa, hogy az ilyen kísérletek célpontjai milyen gyakran a gyerekek. Talán mert sokan hiszik, hogy nekik kevésbé fáj.