Az is baj, ha az ember sokat beszél (vö. sok az alja), meg az is, ha keveset  (vö. néma gyerek). Egy kicsit úgy érzem, ebben a mi mostani társadalmi közegünkben nagyon nehéz eltalálni, mennyit szabad, mennyit illik, és mennyit hasznos beszélni. Néha az ember azt gondolja, minél kevesebbet, annál jobb. Máskor viszont cinkosnak érzi magát a némaságáért, és felidéződik az iskolában belévert Hallgass el, és ülj le (vö még szólj igazat) elleni lázadás vasíze. 

Megváltozott valami. Egyszerre beszélünk sokat és keveset, mert általában nem jó szavakat használunk, és gyakran nem jókor. Túl sokat  beszélünk feleslegesen, és túl keveset beszélünk arról, ami fontos, és gyakran előfordul, hogy jelentésüket tekintve súlytalan, mégis indulattal terhelt szavakat használunk. Nem a jelentésre, az érzelmi töltetre koncentrálunk. Nem azt mondjuk, nincs igazad, azt mondjuk, hazaáruló vagy. Nem azt mondjuk, megtesszük, ami tőlünk telik, azt mondjuk, szabadságharcot vívunk. Érzelmekből építünk látszatbirodalmat, amit szószékről óhajtunk megvédeni mi, a tömeg fölött állók.

Nem mindenki, tudom.  Én is inkább azt hallgatom, mit mondanak azok, akik nem a szószékről üvöltenek a tömegbe.  Köztük a  keserűséget hallom, a dühöt vagy a félelemmel teli suttogást. Esetleg mostanában már leginkább csak a csendet. 

Mintha az önként választott némaság megvédene bármitől – az értelem fogcsikorgatva hallgat. Nem mondom, hogy nem érthető. Érthető. Van olyan történelmi idő, amikor a csend életet ment. Olyan korban, olyan helyen, ahol a szavakat ki lehet forgatni, a szavakkal vissza lehet élni, a szavakat fel lehet venni, és majd egyszer le lehet játszani egy hatalmi lejátszón, az ember óvatos. Ennyit már megtanult a történelemből.

Egy névtelen berlini nő naplóját olvasom, aki 1945. április 20-tól június 22-ig írt a mindennapjairól. Ebből a  könyvből most azt tanultam meg, hogy vannak civil szavak és vannak háborús szavak: a vasárnap például civil szó, háborús megfelelője nincs, mert a fronton mindegy, vasárnap van-e vagy éppen hétfő. Míg olvasok, arra gondolok, ez most is így van. Vannak hatalmi szavak, a hatalom erőszakos igéi, gyűlölettel teli jelzői és háborús főnevei, és vannak a civil szavak, a béke szavai. 

Úgy érzem, keveset beszélünk fontos dolgokról, pedig igaza van annak, aki azt mondja, a tudás, az ismeret az egyetlen kapocs, ami összeköt minket azzal a világgal, ami már nincs –  a történeteket csak úgy lehet megőrizni az örökkévalóságnak, ha elmeséljük őket. A huszadik század hallgatni tanította az embert.  Sajnos. “Amikor valaki elmeséli a múltat, igazából a jövőre gondol,” – mondta Pető Andrea nemrég egy előadásában, és azt hiszem igaza van.

Jó lenne megint úgy beszélgetni a múltról, hogy a jövőre tudjunk gondolni. Jó lenne történeteket mesélni,  jó lenne civil szavakat használni megint. Jó lenne nem a szavak polgárháborújában kelni és feküdni, és jó lenne elmondani egymásnak, amit igazán mondani szeretnénk. Azt, hogy ha tetszik, ha nem, ez a mi múltunk, és a mi jelenünk, és valahogyan ebből kellene jövőt barkácsolnunk. Nem csak magunknak.

Mert hamis szavakra csak látszatbirodalom épülhet, és a látszatbirodalmakat hamar elmossa az idő.