Mundruczó  Kornél rendezései nem feltétlenül esnek a könnyű, nyári vígjáték kategóriába, és különösen igaz ez a Fehér isten című filmre, mely május közepén Cannes-ban a rendhagyó rendezéseket bemutató szekcióban fődíjat nyert, és amelyet néhány napja Magyarországon is bemutattak. Pedig szinte minden adott a könnyed szórakozáshoz, hisz van benne sok-sok kutya és a világban helyét kereső kiskamasz. Csak hát kérem, ez itt nem a jó Shakespeare mester színpada, és a mi kies honunkat sem a színelőadásokba itt-ott belebóbiskáló Erzsébet királynő irányítja. Ez itt egy másik világ.

A film mondjuk a mai Magyarországon játszódik, de éppen játszódhatna valahol Európában is, ennek az ellentmondásos kontinensnek sok országában, ahol vagy van élő demokratikus hagyomány a társadalom irányításában, vagy nincs, de hogy az idegeneket momentán nem sok országban fogadja örömmel és öleli kebelére a társadalom, az is biztos. Hogy adott pillanatban és adott helyen ki számít idegennek, az változó. Ma Hollandiában például a marokkói bevándorlókat illik gyűlölni, Magyarországon meg mondjuk a cigányokat, a hajléktalanokat, a szegényeket vagy éppen a melegeket, esetleg retró jelleggel a zsidókat. Kinek mi jut a történelmi hagyományból. 

Mundruczó ebben a filmjében kifordítja egy kicsit a történetet, az intoleranciát fajok közti konfliktusként felvázolva tart tükröt a rasszista, mindenféle fóbiával küzdő 21. századi ember elé. Nem baj, jó ez így is, félünk mi mindentől, ami kicsit is más, mint mi. Ebben a filmben most éppen a korcsoktól kell tartani, őket kell összeírni, gettókba, akarom mondani gyűjtőintézményekbe  szállíttatni, vagy ha mégsem, jó lesz az úgy is, hogy egy kicsit kihasználjuk őket, dolgozzanak csak egy kicsit nekünk. Elvégre a kutya nem ember. 

Bár a rendező szándékoltan játszik rá a harmincas évek társadalmi folyamataira, majd a sintértelepen a válogatásnál a zsidó megsemmisítő táborokban zajló embertelen bánásmódra, a néző csak egy darabig érzi didaktikusnak konkrét utalásokat. Talán valahol a  huszadik perctől kezdve egyszerűen magával ragadja az embert a többrétegű történet, és egyre kevésbé tűnik tanmesének mindaz, amit a vásznon lát, egyre biztosabban érzi viszont a gyomorszáj tájékára telepedő undort. Aztán amikor a Thuróczy Szabolcs által alakított kutyakiképző ütni kezdi Hagent (mondhatjuk egy kutyára, hogy főszereplő?), a nézők többségét már viszi a történet maga.

Azt hiszem, a film legnagyobb erőssége éppen ebben a váltásban van. Hogy bármennyire is furcsa itt-ott a kamerakezelés, hogy talán a színészek nem mindegyike tűnik meggyőzőnek a szerepében, van az a pont, ahonnan nincs visszatérés, és ahonnan kezdve, hiába értjük meg a félelmüket, nem szeretjük többé fajtársainkat. 

Az ember már nem istene, de nem is barátja senkinek, sőt minden állatnál kegyetlenebb, mert nemcsak parancsra, de önként és kéjjel öl. Ilyen korban élünk.