A cím Liska Tibor a rendszerváltás környékén megjelent vitriolos esszéjének az emlékezetben megmaradt címe. (Az eredeti; Szent barmunk a politika alaprend?je) Szerzőnk akkor azt találta mondani, hogy az a baj, hogy mindmáig szabadon – sőt általános tisztelet által övezve – kószál közöttünk „szent barmunk” a nemzetállam szuverenitásának tiszteletre méltó mítosza, az a tévhit, hogy a világméretű együttműködés ellentétben áll a nemzeti kultúrák virágzásával. Nem véletlen – fűzte hozzá – hogy ez a korlát olyan tartósnak bizonyul. Ott vannak a mindent túlélő érdekek. És igaza lett.

A nemzeti érzéssel visszaélő szent barmunk a politika rendje, hordozója az anyagi, szellemi javaktól, a státuszokon át az élet minőségét adó megannyi lehetőséget elosztó nómenklatúra. Brrr I. Ha valamit lehetett utálni a reálszocializmusban, akkor ez az önző, rövidlátó, parazita szerkezet volt. Brrrr II. És ez mindent és mindenkit túlél. Most is itt van. Úgy váltja színeit, hogy csak na! Nincs identitás, amit már ne hordozott volna. Volt piacbarát, szociálisan érzékeny, volt … Most a nemzetnél tart. Brrrr III. Mesél a nemzetállam szuverenitásának „tiszteletre méltó mítoszáról” és ugyanazzal a svunggal tönkreteszi a nemzet teljesítőképességét, csökkenti  a nemzet amúgy is rohamosan fogyó lehetőségeit. Mert erre van képessége. Egyszerűen hülyít, a nemzet felemeléséről prédikál s közben a célfüggvényét a kapitalista világgal szemben fogalmazza meg. Ez a nemzet veszte! Ez így nem megy – magyarázná széles gesztusokkal Liska – ezek a piaci verseny helyett a lojalitás versenyét hirdetik, a vállalkozói autonómia helyett a szolgai alávetettséget, a felelős döntések helyett a hűbéri monopóliumok felelőtlenség-pocsolyáját jutalmazzák! Hol élünk? Hagyjál! – hárítaná az óvatosságra intő baráti gesztust. A honi pályán az előnyszerzés egyetlen útja az érdekkijárás – hüledezne – hol lesz így innováció?- hüledezne tovább. Mi lesz a társadalmi örökséggel? Ezek megbolondultak, a versenyt illúzióinak, nemzetrontó „idegen”-nek, a futtában átfestett teljesítményellenes struktúrákat meg a Kelet népének való „nemzeti”-nek, hirdetik? Kik ezek? Mit akarnak? – kérdezné a távolodó barátok aggódó tekintetétől kísérve.   

Liska ’91-ben Széchenyi díjat kapott. Emlékszem lelkesen adta az interjúkat, mondta, csak mondta a magáét, szavai fogadtatása viszont hűvösre sikeredett. Egyre hűvösebbre. Később eltűnt a közbeszédből. Ma már szinte sehol se említik. Kikopott mögüle az érdek. Az érdek nélküli gondolat meg halandó. Mit is kezdhetnének a nómenklatúra engesztelhetetlen kritikusával a ma sikeresei, azok, akik nem a nómenklatúra (diktatúra) ellen harcoltak, hanem az ambíciójukat blokkoló személyekkel? (Ők mondták.) Mit kezdhetnének ezzel a fenegyerekkel, aki halála után is lazán beszól, s a sunyiba kívánja azt, amit végre nagy nehezen megkaparintottak, amiből élnek?  

P.S.

A bejegyzés apropóját a trafiktörvény adta, ami az egykori Konsumex / Intertourist dollárboltok reinkarnációját hozta. Holnap, ha van pénzed, a nómenklatúra felügyelete alatt és hasznára vehetsz cigit, Herz szalámit és Unicumot. Nem attól, aki a legjobb feltételekkel kínálja, aki kiszolgál, hanem akinél lehet! Ahogy régen! Jó hír, hogy a szerényebb jövedelmet biztosító kenyeret, zsemlét az alsóbb néprétegek még versengve árusíthatják jelezve, hogy a pikszisen kívül is van élet. Van kitörési pont! De sietni kell, mert valahol már fogalmaznak egy javaslatot, hogy …