Nincs mit vitatkozni azon, hogy a fejlécében változatlanul 1949-et hordozó, szellemiségében azonban radikálisan megváltozott, nyelvében avítt alkotmányt meg kellett változtatni. Az sem kétséges, hogy a rendszerváltás két évtizede a társadalmi igazságosság szempontjából nézve kudarctörténet, s a létrejött intézmények valamint a korábbról megmaradtak javarészt alapvető működési zavarokkal küszködtek. A lavórból ki kellett önteni a vizet, 2010 óta ki is öntötték. A vízzel azonban a gyerek is odalett, s most itt állunk egy minden korábbinál értelmetlenebb, aljasabb és ostobább szerkezettel, melynek alapja részben az őrület, részben az ostobaság. Az őrület az ideológia, miszerint vissza lehet hozni az 1920-as ellenforradalmi eszméket, melyek kiindulópontja a nemzeti sértettség és egy képtelen, mert faji módon felfogott kereszténység volt. Az ostobaság a poroszból orosszá torzult elgondolás, miszerint lehetséges egyetlen mindentudó vezető, aki az államot egy szakácsnő józanságával működtetve népének folyamatosan emelkedő jólétet tud biztosítani. Az ellenforradalom kitörésétől számított harmadik évben látható, hogy mindkét kiindulópont megbukott. Európa 2010-ben nem viseli el az 1920-as eszméket, nem tud mit kezdeni azokkal, akik összekeverik a jogot a nemzeti ideológiával, közjóról, erkölcsről, nemzeti hitvallásról papolnak, miközben a legdurvább módon semmibe veszik saját elveiket, megtűrik a csalókat, a hazugokat, a tolvajokat a maguk soraiban. „Jó kormányzást” mondanak, s amatőr, hibát-hibára halmozó produkciót mutatnak be, mely a bennük vakon hívő szekta tagjait leszámítva senki számára nem jelent méltó, biztonságos alternatívát. A csaló államelnök lemondatása körüli szomorú cirkusz bebizonyította, hogy mennyire semmit-tudó a magát mindent-tudónak tartó központ, milyen mértékben képtelen a valóság tudomásul vételére.