Aki antropológiát akar tanulni, annak New Yorkba kell jönnie. Nincs az a változata az emberi nemnek, melyet New Yorkban ne találhatnánk meg, akár vertikálisan, osztály-szerkezet szerint nézzük az embert, akár horizontálisan, szín, nemi irály, vallás, elmeállapot, testalkat szempontjából vizsgálódunk.

 Nem voltam még 30 éves, amikor először New Yorkban éltem, s a hatás, melyet átéltem, akkor sokkszerű volt. A várost vadnak, félelmetesnek, társadalmi egyenlőtlenségektől tépettnek találtam, az emberek sokszínűsége és sokfélesége riasztott.   Nem is lehetett volna másképpen, hiszen egyenszürkére gyalult társadalomból jöttem, ahol én voltam a király. New Yorkban senkit sem érdekeltem, s sértetten oldalogtam a Broadwayen nappal, a Central Parkban éjjel, várva, hogy valaki felfigyeljen rám, megismerjen. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok. Könyvekből tanultam a szociálpszichológiát, s nem vettem észre, hogy előttem van az egész emberi világ. New York abban időben tényleg vad volt, vadabb, szilajabb, kegyetlenebb mint ma. Később, Giuliani polgármester fegyelmezte meg a várost, s tette élhetőbbé.

Sokszor visszajöttem, s egyre jobban éreztem magam. Elmúltak a félelmeim, megtanultam a sok metróvonal használatát, sorra jártam a múzeumokat, újra meg újra látogattam kedvenceimet a Frickben, a Metropolitan Múzeumban, a MOMA-ban, a Guggenheim-ben. A Guernica időközben Madriba költözött, de jöttek új képek, új installációk, új szobrok. Beleszerettem a könyvesboltokba.

Megtanultam, hogy semmin se csodálkozzak, s belenyugodtam, hogy nem vagyok király. De vagyok, mint minden new york-i, s ez nem kevés. Az élet alapszabálya New Yorkban, hogy senki sincs a másik fölött, de alatta sincs. A vertikális és horizontális sokféleség olyannyira szétaprózza az emberi osztályokat, hogy a végén mindenki ott áll egyedül, a neki rendelt osztályban, anélkül, hogy észak-fok-titok idegenség lüktetne benne.

A város társadalmát egy láthatatlan és egy látható kéz igazgatja. A láthatatlan kéz a piac. Az individualizált keresletet követi az individualizált kínálat. Nincs, amit ne lehetne megvenni. A látható kéz az állam. Mindenütt ott vannak a rendőrök. Egy részük egyenruhában, más részük civilben. Az éberség tökéletesen indokolt, elég, ha csak a barbár módon lerombolt World Trade Center tornyait keressük az égben.  S mint az éberekkel gyakran megesik, néha túlteljesítenek. Elég egy gyanús mozdulat, engedetlenségként félrediagnosztizált viselkedés, s golyót kapunk a hasunkba.

Az individualitás New Yorkban az ember természetes állapota, mely nem választ el a többiektől, de össze sem köt velük. Az „én”minden pillanatban újra köti a szövetséget a „Másikkal”. Ezt már 1975-ben is észrevettem, le is írtam, de akkor még elborzadva. Ma már megnyugtat ez a tapasztalat, sőt csodálattal tölt el. Több mint 10 millió ember él együtt egy szigeten, s mindenki tudja, hol a helye. Az előkelő East Side-on szikráznak a gyémántok a nőkön, még a kutyák nyakörve is aranyból van, míg lent a sziget végén, saját hányásukban fuldokló koldusok kéregetnek. Tolsztojt kiforgatva azt mondhatom, hogy minden nem new yorki egyforma, de minden new yorki a maga módján az.

Időközben eltűnt a dohányfüst, nincsenek dohányosok. Az újság, a könyv, a folyóirat még ott van az újságárusok pultján, de nincs ott az olvasók kezében. Ők kis lemezeket, dobozkákat szorongatnak, melyekben szó szerint ott van minden, amit ember valaha alkotott. Ráadásul az eszköz nemcsak az időben és térben távoli terekből vesz üzeneteket, hanem a jelenben is működik. Ha ketten egymás mellett ülnek egy asztalnál, nem kell megszólalniuk, elég, ha az iPod-jukon átszólnak egymásnak.  Eltűnőfélben vannak az autók. A végtelen hosszú és soksávosan széles sugárutak teljesen üresek lennének, ha nem lennének a taxik, a turistákat szállító lovas hintók, s újabban riksák. A Times Square teljes egészében a gyalogosoké lett. Az utcákat, tereket, parkokat megtöltő emberi sokféleség teszi antropológiai laboratóriummá a várost, mely mágnesként vonzza a világ minden tájáról az embereket, akik jelenléte tovább tarkítja az ugyancsak tarka emberi alapszövetet. Ilyen lehetett Athén, Róma, Firenze, London, Párizs, Berlin, amikor a világ ütőerei még ezekben a városokban lüktettek.

Most New York a világ közepe. Minden itt van, ami emberi.