Pillanatokon belül elkezdődik a tanév, és mi sem volna időszerűbb, mint egy poszt, melyben megemlékezünk a hazai közoktatás áldatlan állapotáról. Hasznos persze nem volna erről írni, már olyan értelemben, hogy ettől sem az érintett diákok, szüleik vagy a tanárok helyzete nem javulna, de sajnos még a hazai oktatásért felelős szervek figyelmét sem sikerülne felhívni azokra problémákra, melyekről egyébként nyilván nekik is tudomásuk van. Ezért aztán másról fogok írni, bár ez a más részben kapcsolódik a magyar iskolák helyzetéhez is, ami – hisszük vagy sem – nem kifejezetten rózsás. 

De … kezd bele ellenvetéseinek sorozatába mindaz, akinek nincs a baráti körében, családjában, ismerősei között se tanár, se óvónő, se bármiféle oktató és nevelő munkát hivatásszerűen végző személy. De … kezd bele a mondatban, és sietve vágok a szavába: Tudom. Tudom, hogy nem a pedagógusok vannak egyedül nehéz helyzetben, tudom, hogy nem csak a mi időnkkel, elhivatottságunkkal, és egzisztenciális kiszolgáltatottságunkkal élnek ma vissza a munkaadók. Tudom, hogy más is sokat dolgozik, hogy a munkájának nincs becsülete, és hogy nem fizetik meg tisztességgel. Tudom, hogy gyakran áldozza saját családjával szívesebben eltöltött idejét a munkájának, vagy hivatástudatból, vagy kényszerből. Tudom, hogy nem akkor mehet szabadságra, amikor akar, hogy … Szóval tudom.

Akkor mi a probléma? Múlt héten sokat és sok emberrel beszélgettem, mivel az állítólag jót is tesz stresszhelyzetben, szóval beszélgettem sanyarú helyzetemről, a munkahelyemen megtapasztalt káoszról, meg hasonló lélekemelő dolgokról. Nagyon tanulságos beszélgetések voltak ezek, mert arra jutottam, igaza van annak a szociális ellátószférában dolgozó barátnőmnek, aki azt mondta, a legnagyobb baj ma Magyarországon talán mégis az, hogy a társadalomból szinte teljes mértékben hiányzik a bizalom és a szolidaritás.

A mi kis országunkban ebben a pillanatban nem nagyon hiszi el senki a másikról, hogy dolgozik. Ez az igazság. De nem hogy nem hiszi el, egyenesen azt feltételezi, hogy a másik lazsál, lopja a napot, ímmel-ámmal végzi a dolgát, és így Őrá, mert ki másra, marad az egész ország terhe. Az ő vállain nyugszik a feladat, az univerzum súlya, a béna, dolgozni képtelen, inaktív lakosság gyógyíttatásának, taníttatásának, szociális és nyugellátásának minden terhe, a béna szolgáltatóágazat kamuüzleteinek megtámogatása a termelés felől, a szellem napvilágánál végzett értelmes munka, szemben a szalag mellett állók robotautomatizmusával, és sorolhatnám a végtelenségig. Magyarország a tízmillió Atlasz országa lett. Itt ma mindenki egyénileg viszi vállán az ország és önnön boldogulásának elviselhetetlen súlyát.

Nem individualizmus ez, hanem őrültség, attól tartok, és óhatatlanul boldogtalanságra és sikertelenségre predesztinál mindannyiunkat. Miért? Mert mi nem vagyunk titánok. De még a leszármazottaik sem. Nehéz nekünk egyedül az az égbolt.

Hogy hogyan is lehetne ebből valahogyan ügyesen kikeveredni? Nehezen. A bizalomvesztés, a társadalmi szolidaritás hiánya komoly kórtünetei a mai magyar mindennapoknak. Nem bízunk a másikban, legyen a másik a főnökünk, a pénztáros, az ügyvéd, a rendőr, a tanár, a szülő vagy éppen a minisztérium. Nem hisszük el, hogy a másik szándékai tiszták, hogy más célja is van az életben, mint minket átverni, vagy éppen nekünk rosszat akarni. Egy ilyen bizalmatlan, társadalmi szolidaritásra képtelen csoport együttműködési hajlandósága minimális, érdekeinek érvényesítésében csak rövidtávon gondolkodik. Ez a most azonnal akarom önzésének társadalma. Nem akarunk várni, nem akarunk beáldozni semmit, és nem akarjuk más gondjait a nyakunkba venni, hiszen a tapasztalatunk azt erősíti meg bennünk, hogy egyedül vagyunk ebben a világban, magányos Atlaszként vállunkon az ország összes gondjával.

Pedig nem vagyunk egyedül, mások is vannak rajtunk kívül. A tanár nincs egyedül a gondjaival és az örömeivel, mert ott vannak a szülők, és a gyerekek, akiknek a pedagógus gondja és öröme bizony nem érdektelen. És sorolhatnám. Magyarország súlyát ugyanis nem egy vállra tervezték, hanem milliókéra. A közmunkás válla ugyanúgy ott van, mint a hivatalnoké, a benzinkutasé, az útjavító munkásé … A terheket csak így lehet, csak közös vállon lehet, mert ha kilökdössük egymást, hamar megfájdul a vállunk.

Társadalmi szolidaritást és bizalmat barkácsolni nem könnyű dolog. Paul Bloom, egy kiváló Amerikában élő kanadai születésű pszichológus, TED-es előadásában az értékekről mesél. Pontosabban arról, hogy igazából azt tartjuk értékesnek, amiről feltételezzük, hogy megalkotása sok munkát, kreativitást igényelt. Ezért kedveljük jobban az eredeti műalkotásokat a hamisítványoknál. 

Azért hoztam most szóba Bloomot, mert nem csak az értékekről, hanem az örömről is mesél. Arról, hogy az öröm attól lesz igazából öröm, amit mi a fejünkben hozzáteszünk. És ha ez így van, talán a társadalmi bizalom is visszanyerhető ilyen módon. Mert az elég valószínűnek látszik számomra, hogy ez a pillanatnyi helyzet, a bizalomnak ez a szinte paranoiába hajló hiánya, amit manapság nap mint nap megtapasztalunk és sajnos mi magunk is gyakorlunk, nem tud működőképes társadalmat fenntartani. 

Bloom egy Milton idézettel zárja az előadását:  ” Az elme önnön műhelye, és önmagában a poklot mennyé, a mennyet pokollá teheti.”  Ez talán rajtunk tanárokon, szülőkön, buszsofőrökön és pénztárosokon is segít. Próbáljunk arra gondolni, a másik is odaadással és elhivatottan teszi a dolgát. A másik is azt szeretné, ha működnének a dolgok. Olyan nincs, hogy mindenki másokat becsapni, lehúzni, meglopni született erre a világra. Mi itt most együtt tudunk csak tenni valamit azért, hogy működjön a világ, és hogy ebben a működő világban örömünket is leljük. Gyógyuljunk ki ebből a mi Atlasz-szindrómánkból, és tegyük ezt a világot olyan hellyé, ahol érdemes dolgozni holnap is.