A múlt feneketlen kútjából a napokban elém vetődött egy interjú, melyet 20 évvel ezelőtt készítettem a Magyar Televíziónak Cseh-Szombathy Lászlóval, a magyar szociológia egyik ujjá teremtőjével. Fiatalok voltunk mind a ketten, én a negyvenes éveimben, ő a hatvanas éveiben.  Az interjút a róla elnevezett teremben néztük hallgatóimmal az egyetemen.  Arról kérdeztem, hogy mi tartotta Magyarországon, mi vitte a szociológiához. Azt válaszolta, hogy nem tehetett mást, nem volt kedve másutt élni, mást csinálni. Életpályája 1956 után bontakozott ki, jóllehet kapcsolata a szociológiával már 1945-ben létrejött Szalai Sándor révén.  A devianciákat kutatta, a rossz hírek hozója ő volt, de ebből nem lett sosem baja. Ellenkezőleg, a gyanakvó figyelem, mely kutatásait övezte, mintha stimulálta volna. Az elnyomás a szabadság talaja, melyből bátor, új, kockázatos gondolatok születnek, gondolom most. Akkor azt kérdeztem, hogy mikor vette észre, a rendszer már nem tartható. Arra gondolhattam, hogy aki az öngyilkosságot, alkoholizmust, ezernyi más népbetegséget kutatott, az talán szeizmongráfként előre megérezte, hogy a társadalom, mely ezeket a devianciákat ontja, nem állhat tartósan fenn. Cseh-Szombathy azt válaszolta, hogy 1988-ban vált benne bizonyossá a korábban nap-mint-nap felvetődött lehetőség, miszerint a rendszernek vége. Gazdasági teljesítőképességének végére jutván, nem maradt más lehetőség, mint a váltás. Miközben az interjút újra néztem, eszembe jutott, hogy húsz év után, újra feltehetném a kérdéseket. Vége lett az új rendszernek. Devianciát az új rendszer legalább annyit termett, mint a régi, sőt újak is lettek, mint például a design drogozás, a hajléktalanság. Gazdaságilag az új rendszer is életképtelennek bizonyult, csak a központ változott. A régit moszkvai dirigensek vitték csődbe, az újat az eurokraták, akik Brüsszelben élnek.  Sajnos nem él már Cseh-Szombathy, aki tudós volt, úriember, a végtelenségig korrekt. A ma szociológiája mintha süket és vak lenne.  Részkérdésekről mindent tud, az egészről semmit. Hova, merre tartunk, ezt világos, egyszerű szavakkal senki szociológus elmondani nem tudja. De más sem.  Tévelygünk a ködben, szélben, szemerkélő esőben, mint egy sosem véget érő Tarr Béla film hősei.