Mindenkit megnyugtatok, hogy írásom nem szubjektív nyavalygás lesz, de annyit el kell árulnom magamról, hogy különböző sorscsapások túlélése érdekében magamba fordultam, beszűkültem, leépültem, nem érdekelnek a világ játékai. Mindennek az, az előnye, hogy az életem során a világ megismert dolgait egy nagyon leegyszerűsített masszává sűrítettem, amely csupán az általam vélt lényeget tartalmazza. Ennek a masszának zanzásított változatából próbálok parira vetni egy szeletet.

Mindenkit felhatalmazok, hogy itt hagyja abba az olvasást, mert semmi jóra sem számíthat.

Világunk alatt ebben az írásban az ember világát értem, így nem foglalkozom a világ és az élet keletkezésével/teremtésével. Az egy másik történet. Nem foglalkozom továbbá az előzményekkel, a történelemmel és a jelennel sem.

Világunk, és benne az ember talán legnagyobb átalakulását éli. A föld nyújtotta erőforrások rövidesen kiapadnak és a ciklikusan ránk törő drasztikus időjárás változás sem kedvez a hétmilliárd ember fennmaradásának. Apokaliptikus látomásom van az előttünk álló évszázadokra, de ez megint másik történet. Legyen elég annyi, hogy a nem túl távoli jövőben az emberiség létszáma töredékére zsugorodik, a mai létbiztonságunk megszűnik, és a túlélők guberáló-gyűjtögető életmódot fognak folytatni.  Ennél lényegesebb azonban az, ami az emberiség tudatában fog lezajlani. Vízióm szerint a bűnbakkeresés oda fog vezetni, hogy új tabuk alakulnak ki, a technológia, infrastruktúra, egyházak, a pénz, de legalább is a bankrendszer. Az ember újra felfedezi a kisközösségek élményét és erejét, a valódi szolidaritást, a morál fontosságát, és az anyagi világ helyett az egyén belső kiegyensúlyozottságát helyezi a központba. Hogy hogyan arról, halvány sejtésem sincs.