Önarckép (1910)

Egon Schiele a Szépművészeti Múzeumban. A képeken az Én, az akarat, a drive-ok, a halál, a romlás, az esendőség. Testek a csupasz létezés fájdalmas erőterében. Nem néző vagyok, hanem tanú. A színek, az enyészet színei. Cenzúrázatlan tudósítás a kiszolgáltatott Én gyötrő kínjairól. Testek, véletlenszerűen, gyerekaktok, suhancok, kurvák, kislányok, kitekeredve, csonkoltan, torzan, előképekbe ágyazottan. A pusztulásra születettek enyhet adó ok– és célképzetek nélkül. Nincs élet a halál előtt. Csak görcsök, kitörési kísérletek és vonaglások. Ezek az élmények. Minden ezeken, és csak ezeken keresztül kerül láttatásra. Nincs idea. Nincs identitás. Nincs szublimáció. Csak a halálra születettek szenvedése van. Az Én van. Önmaga van. Az Én az ösztönök, a születés – ha van egyáltalán megszületés! – és az enyészet íve. Más semmi. A képek áthatolhatatlan drapériák. Felmutatja azt, amit látni senki nem mer, amitől mindenki retteg, menekül. Minden mozdulat, minden vonás a csupasz idegvégződésekre hat. Botrány! Gyalázat! Feltűnés és elismerés! És érvényesülés.  

Tote Mutter.(1910) A halott anya

A halott anya – az éjfekete univerzumba olvadó vak végzet. A gyermeke még él, még „csillagfényt áraszt magából”, de tudjuk, bevégeztetett, egy élettelen méh foglya. Rémlátomás? 1918 októberében spanyolnáthában meghal a felesége. Hat hónapos terhes. Utolsó erejével szerelméről vall. Ő három nappal éli túl. A vak végzet.   

Érkezik a kérdés – Mi lett volna, ha ez a fiú nem hal meg huszonnyolc évesen sikerei kapujában? Két opció:
a) Marad a kegyetlen zseni és egy a lét fájdalmára koncentráló, a nézhetetlenségig igaz életmű születik.
b) Győz a kétségtelenül benne lévő sikeréhes dandy, megjuhászodik / hárít és a fizetőképes nyárspolgároknak fest mindenféle való variációkat. Egérutakat.
Mi lett volna, ha … ? Meddig lehetett volna még így élni? Naponta szembenézni a Semmivel.

P.S.
Schiele képei foglalkoztatnak. Mi lehet a lelkemben?