Mit csinál az ember, ha le akarja fotózni a nagymamát? Kattint. Ha művészi képet akar készíteni? Kattint. Ha szeretné ráébreszteni a társadalmat a meglévő visszásságokra? Kattint. Ha be akar számolni a délszláv háború borzalmairól? Kattint. Ha egy új cipőt akar népszerűsíteni? Kattint. És mindezen esetek közül mikor kattint egy fotóművész és mikor egy hobbifotós? Nincs különbség.

A fotográfia, s benne magányos hőse, a fotográfus, lassan másfél évszázada harcban áll mind önmagával, mind a világgal önmaga meghatározását, értelmét illetően. Ha a fotográfiatörténet kezdeteit nézzük, az első évtizedek  mindenképpen a technikai küzdelem jegyében teltek. Aztán a  nagy megkönnyebbüléssel, vagyis Talbot sokszorosítható  technikájával, végre elérkezett a nagy kérdés ideje is, vagyis hogy mire is való mindez.

Míg a festészetnek volt pár évszázada megválaszolni ezt a kínzó kérdést, a fotóművészet némi kapkodásra kényszerült a huszadik század elején. A kezdeti technikai nehézségek után ráadásul az újdonatúj  fotóművésznek nem kellett hosszú évtizedekig mesterséget tanulnia, elég volt egy jó kis fényképezőgép, meg egy adag elszánás. Vagyis elég volt?

No persze, ahogyan azt a képzőművészetben már megszoktuk, voltak vezéregyéniségek, körülöttük pedig néhány ifjú titán, akik egy kocsmaasztal mellett fotókör égisze alatt megváltani igyekeztek nemcsak a világot, hanem a fotóművészetet is. És ahogy az már az ilyen esetekben lenni szokott, jól összevesztek mindenen, majd elhatárolódtak egymástól, végül forradalmian új köröket alkottak, hogy aztán ismét összeveszhessenek és elhatárolódhassanak. 

A művészet mindig utat keres. A fotóművészetnek, igazi halmozottan hátrányos helyzetű gyerekként, talán minden, na jó majdnem minden, művészetnél nehezebb dolga volt, mert hol a festészet árnyékolta le, hol a dokumentarista szemlélet, hol a modern műkedvelők giccs iránti ellenállhatatlan vonzódása. 

Nehéz azt megmondani, mik az igazán jó fotó ismérvei. Mert látni mindenki látja, hogy mondjuk André Kertész A villa című képe jó, míg mondjuk Pista bácsi pecatúrás képei inkább a kaptamegykameráthasználom-csakmiezasokgomb kategóriába sorolhatók.

Szóval akkor milyen a jó kép?  Azt hiszem, az már elég jó kép, ami mond valamit. A kiváló kép pedig  még ennél is több, nem mond, nem kinyilatkoztat, hanem kérdez. Tudni akarja, mit szólok én mindehhez. A fényhez, az árnyékhoz, az élességhez, a ritmushoz, a színekhez, a szakadt nadrághoz, a lelőtt katonához. A kiváló kép beszélgetést kezdeményez velem, a nézővel.

A fotóművészet  bizony kínosan küzdelmes utat járt végig, és  a Szépművészeti Múzeumban meg is nézhetjük, milyen az, amikor a fénykép a festményt szerette volna imitálni, milyen az, amikor impressziókat akart kifejezni, és milyen az, amikor izmusok és alkotói körök ide vagy oda, végre valami nagyszerűt alkotott.  

Az 1889-1929-es időszakot felölelő kiállítás anyaga pontosan ilyen. Sok fájdalmasan bukolikus, homályosan unalmas, tehetetlenül értelmezhetetlen és néhány kiváló, utánozhatatlan és felkavaró felvétel. Én a magam részéről 2400 forintért kevésnek találom az élvezhető képek mennyiségét. Még akkor is, ha itt most valóban inkább egy fotográfiatörténeti és nem egy fotókiállításról van szó. 

Az a gyanú fogalmazódott meg bennem, hogy lett itt egy kiállítás, mert pár szenzációs fotó kiállítási jogával még rendelkezik a szervező, és erről akkor megint le lehetett húzni eggyel több bőrt. Olyasmi ez egy kicsit, mintha a Szigetre három napra elszerződött U2-t a harmadik napon még felléptetnénk a Mezőszentkereszti Falunapon is. 

Természetesen lehet, hogy szó sincs ilyesmiről, de ha mégis, azt mondom, inkább tegyenek ki egy perselyt a bejáratnál, én biztos bedobok némi pénzt a múzeum megsegítésére.

Összességében leginkább azoknak ajánlom a Fotóművészet születése című kiállítást, akik:

1. Buknak Moholy-Nagy,  André Kertész, May Ray, Pécsi József vagy még néhány nagyszerű fotós képeire, és nem izgatja őket, ha közben elmennek kétszáz értékelhetetlen, unalmas, giccses, érthetetlen stb.  felvétel mellett.

2. Nem bánják, ha rengeteg feliratot kell elolvasniuk fotósok életrajzáról és/vagy művészeti törekvéseikről, ellenben van náluk egy elemlámpa, amivel ezt félsötét múzeumi sarkokban is kivitelezni tudják.

3. Szenvedélyes Alfred Stieglitz rajongók. 

4. A korai nemeseljárásokból vagy  egyéb fotográfiai eljárásokból írják szakdolgozatukat, így előtanulmányok nélkül sem okoz nekik gondot az olyan szavak értelmezése, mint a guminyomat, a platinotípia vagy a heliogravür. (Mert természetesen ezek mibenlétének magyarázatával még konyhanyelven sem fárasztják a kiállítás elhivatott látogatóit.)