Ízisz néha fellebenti fátylát

Május 31-én kiállításmegnyitóra indultam. Nálam könnyen előfordul, hogy kések, így a megnyitó első fellépője Török Ádám éppen befejezte a játékot amikor beléptem.  Apró bökés szívtájékon, nagyon szeretem, és bosszankodhattam volna, de a hely varázslatos, mint Ízisz, és elég kis séta a kertjében, vagy akár bent a kiállítóteremben, érezhető még most is itt van és őrzi a helyet. Mi mástól lehetne, a leginkább egy csarnokra vagy üzemre emlékeztető épületbe belépve megváltozik minden, különleges a hangulata és ez rám ragad.

Stekovics Gáspár kiállítására érkeztem.  Huszonegy arc  fekete-fehérben. A képek gyönyörűek, még akkor is ha levonom belőle az én fekete-fehér fotókért való rajongásomat. Bizalom, ez az ami elsőre beugrik a képek láttán. Bizalom a fotós felé,  bepillanthatunk Ízisz fátyla mögé, mert így és ilyennek sosem láttuk őket. Mondhatnám, hogy Steko még a fotóin is fest, de ezt már biztosan sokan mondták. De talán igaz.

Az első kép amit megláttam Jordán Tamásé, ki felejtette volna el, hogy éppen a megnyitó idején  dönt a közgyűlés, mennyit kérdezgettük mi lesz? Maradhat-e  igazgató a színház élén?  A fogadáson előbb-utóbb csak rá terelődött a szó, bárkivel beszélgettem. Ma ez a nagy kérdés, változik-e a mostanság megszokott trend. Most Ízisz sem segített, hiába a kérdés.

Szeretem, hogy egy beugróban ott vannak az ásatásokon talált koponyák, hogy némelyik fotó Hermész vagy éppen Platón mögül kandikál ki, és mindannyian ott vannak velünk.  Szeretem, hogy a kiállítótér is fekete-fehér.

Szeretem, hogy Gőzhajóról mégsem késtem le.

Mire hazaértem várt az üzenet, a szavazatok többségét Jordán kapta.

“Sírok, nevetek, meg vagyok hatva.”  Pont mint sokan mások.