Szép dolog a technikai haladás, tényleg. Én nem mondom, hogy nem, de a hülyeség, az megint egy másik dolog. Mondom ezt arra, hogy a helyi hipermarketben bevezették az önkiszolgáló kasszát. Szép is, modern is, hasznos is, ha mondjuk veszek egy liter tejet, meg egy kakaóscsigát, ne kelljen már sorban állni a plebssel, úriasan odapattanhassak, a gép leolvassa a vonalkódot, a hiperérzékeny mérleg érzékeli, hogy odatettem-e az árut, beszól, ha nem húztam le, satöbbi. Tiszta Amerika! 

Tényleg, Amerikában is volt ilyen a ShopRite-ban, nem nagyon szerettem, inkább fizettem a kedves pénztárosoknál, mert mindig volt egy jó szavuk, mindig kérdezték, milyen volt a napom, finom-e ez a zsemle, mert ők még sosem vettek ilyet, meg hasonló ilyen nyugati ármánykodásokat vetettek be, hogy máskor is ebbe az üzletbe menjek vásárolni. Persze az volt az egyetlen nagyobb üzlet a környékünkön,  amúgy is oda mentem volna, de biztosra akartak menni. 

Mi az, ami itt másképp van? Itt az van, ebben a kapitalista praktikákat elutasító, barátságos országban, hogy ha este tizenegy tájban óhajtok nagybevásárlást tartani, megvenni a gyerekeknek a füzetet, melegítőt, akciós alsógatyát és zoknit (persze mi a rossebnek nem csúcsforgalomban intézem ezt, vessek magamra, én, ostoba némber), akkor nincs ám élő, hús-vér pénztáros, akkor dolgozzak meg már azért az élményért, hogy nem nap közben tolongtam (?), hanem úriasan, éjnek évadján vásárolgatok. És akkor igen, húzzam le, mind a száz árucikket, leszek szíves, sajnáljuk, tényleg, hogy közben elolvadt a jégkrém, rossebnek tetszik itt jégkrémet venni ebben a nehéz gazdasági helyzetben, amikor másnak zsemlére is alig.  Jó, az a luxus azért kétségtelenül megadatott, hogy nem kellett foggal kitépnek az elektromos kütyüket az ingből és a kardigánból, azt az egyetlen szolgálatot tevő alkalmazott volt oly szíves kivenni nekem.

Persze felmerül bennem a kérdés, hogy ha olyan nagy teher kifizetni két pénztáros bérét éjszakára, mi a fenének van nyitva ez a hipermarket napi 24 órában?  És ha majd sehol sem fizetnek pénztárost, mert jó az elektromos is, akkor meg ki, és miből fog itt vásárolni? És miért vagyok én vevőként arra kényszerítve, hogy lenyomjak egy pénztáros műszakot is éjjel tizenegykor? 

Emlékszem, amikor Amerikában rácsodálkoztam, hogy mi a fenének nincs az autópálya-díj fizetése teljesen elektronizálva, a mentorom értetlenül meredt rám. Magyaráztam neki, hogy ez bizony a fejlett Magyarországon úgy van, hogy előre, és több napra, és akkor csak valami robotok kellenek, amik leolvasnak. Mert akkor nem kell aprót előkészíteni, meg beledobálni, meg itt 1.25-öt, amott meg 75 centet fizetni a fülkében ülő bácsikának. Nem is értette. Amikor végre megértette, akkor meg elképedt, mit elképedt, jól le is dorongolt. Hogy hogy jut ilyen baromság az eszembe?! Ezeknek az embereknek van munkájuk. Jó, nem a világ legjobb állása, de hasznára vannak a társadalomnak, fizetést kapnak, nem az államnak kell eltartani őket.  

(Onnantól kezdve figyeltem a fülkében ülőket. Százból 98 mosolygott. Tényleg. Kedvesek voltak, sőt egy alkalommal, egy idősebb fickó széles mosollyal azt mondta: “Tessék a visszajárója. Legyen ez az egy dolláros a szerencsepénze. Óvatosan vezessen!”  Arra az érmére azóta is úgy vigyázok, mintha az életem múlna rajta. )

Ehhez képest itthon lassan eljön a pillanat, amikor kisebb műtétekhez már nem jár orvos, csak laparoszkópiás egységcsomag, a kátyúzáshoz pedig megveheti magának az ember zsákban az aszfaltot.  De lássuk be, az iskolákra sincs nagy szükség, menjen be a gyerek a hipermarketbe, ott aztán (ön)kielégítheti a tudásszomját, ha akarja. Én meg elmegyek pénztárosnak. A gyakorlatom már megvan.