Olvasó ember vagyok. Nem jelent ez introvertáltságot,  egyszerűen a világban való tájékozódás egyik lehetséges módját.

Vásárló ember is vagyok, konzumanya. Ez nem jelent konzumlétet persze, egyszerűen a kényszer mozgat, vásárolni, ha nem is minden nap, de kell. Necesse est. Mint annyi mást is.

Amikor szupermarketben vásárolok, nem a piacon, két dolgot biztosan megnézek a dobozon: az összetevőket (muszáj, mert még a legváratlanabb dolgokba is tesznek laktózt), és a szavatossági időt. Ez utóbbit több nyelven is rá szokták írni: Minőségét megőrzi, Best before, Mindestens haltbar …

(Vegyük észre az angol megengedő hangnemét … A legjobb előtte megenni, de végeredményben utána is lehet. A magyar a minőségre megy rá, na hogyne, a német meg, a német tényt közöl.) Tehát elolvasom, kalkulálok, érdemes-e még megvenni, elfogy-e vajon a határnapig, vagy majd ki kell dobjam, hogy részéve válhassak a világ javait esztelenül pazarló Nyugatnak.

Olvasó ember vagyok, a világ képét a tapasztalaton kívül kénytelen vagyok mondatok mozaikdarabjaiból összerakosgatni. Mentális copy-paste. Aztán reménykedem, vagy nem is, bízom benne, a kép összeáll, ha majd meghalok, az univerzum végtelen, befogadhatatlan mozaikképét látom magam előtt a búcsú pillanatában. Színes, szélesvásznú mandarinszínű álomvilág.

De van-e a gondolatoknak szavatossági idejük? Meg tud-e romlani egy gondolat? Őrültségnek hangzik, tudom. Mégis, amikor Eduardo Galeano Latin-Amerika nyitott erei című könyvét olvasom, egyszerűen nem tudok szabadulni ettől a kérdéstől.

Eduardo Galeano fantasztikusan jó író. Uruguayban született, ma, a száműzetés évei után, ismét ott él. Érzékeny, filozofikus, merengő, a világ összefüggéseit kereső ember. Az Ölelések könyve legalábbis egy ilyen ember örök érvényűségükben bölcs mondatait mutatta. Régóta szerettem volna olvasni még tőle valamit, így esett a könyvtár polcán a választás ezúttal a legismertebb kötetére, a Latin- Amerika nyitott ereire. (Biztató cím …) Műfaját tekintve dögunalom. Mégis szégyellem magam, mert nem szabadna unni Latin-Amerika szenvedéseinek krónikáját. Nem szabadna unni, mert én, az európai fehér mindent megtettem azért, hogy Dél-Amerika kizsigerelt, csalódott, megerőszakolt része legyen a világnak.

Azt hiszem, tulajdonképpen nem is a gondolatokkal van baj, hanem a megfogalmazással. Hogy hiába 1971-ben íródott a könyv, mintha ezer év választana el tőle. Ma már szigorú retorikája van a fogalmazásnak, politikailag korrektnek kell lenni mindenek felett. És ez jó. Csak gyanítom, ez a politikai korrektség a hetvenes években még nem létezett. Vagy nem így. Ha Lénárd négerekről ír, beleborzongok, pedig nem rosszindulattal teszi. A néger szónak egyszerűen lejárt a szavatossága.

Sajnos a Latin-Amerika nyitott ereiben szereplő mondatok túl sokszor vannak túl a minőségmegőrzési határidőn. Minden tiszteletem Galeanoé, a soraiból áradó jogos felháborodásé, a legyűrhetetlen idealizmusáé és eltökéltségéé. Nem zavar, hogy nem hisz Istenben, nem zavar, hogy számára az ideális társadalmi berendezkedés a kommunizmus vagy a szocializmus. Mindegy, mert az emberi jogok ideája, az emberség, a tisztelet, a segítőkészség csupa olyasmi, ami  korlátlan ideig megőrzi a minőségét.

Csak a szavakra kellene vigyázni. Hogy azok hetven, száz, kétezer év múlva se dogmának, propagandamondatnak, piros, zöld vagy fehér kabátba bújt rendőrintézkedésnek tűnjenek. Galeano úgy látja a világot, ahogy. Jó szándék vezérli, de vak, és azonosulni igyekszik, ezért az érző és gondolkodó ember ebben a könyvben a realitás álarca mögé bújik.

Csakhogy szerintem örök érvényű mondatokat nem lehet realitásként megfogalmazni. Hamvas azt írja: „Íme az ártatlanságát vesztett, bukott emberiség, amely azt hiszi, hogy a benne lévő romlottság értelem. Ezért mondják a régiek, hogy a hatalmat ilyenkor egy parasztra kell bízni, mert a paraszt még nem romlott; ezért mondják, hogy a hatalmat egy vademberre kell bízni, mert a vadember ártatlan; ezért mondják a még régebbiek, hogy a hatalmat egy asszonyra kell bízni, mert az asszony tapasztalatlan. … S ezért mondom én, hogy az uralmat egy ötéves gyermekre kell bízni, mert a gyermek nem reális. … A gyermeknek van szíve és nincs előítélete, nem ismeri a hatalmi viszonyokat, és az uralmat hamarabb unná meg, semhogy megbukna.” (Hamvas Béla: A babérligetkönyv)

Karácsonykor egy gyermek érkezik a világra.  

 

Interjú Eduardo Galeanoval