Kisfaludi Stróbl Zsigmond: Tábori vadászok (1941) A jobboldali alakhoz Prónay állt modellt. 1949-ben a szobor kalapját lecserélték, mivel az a csendőrkalapokra emlékeztetett, ám mivel az alakról nem sokan tudták, hogy kicsoda maga a szobor maradhatott. A korrigált verzió ma is látható ( Múlt-kor)

„a faj a végső kétségbeesés bástyafoka, a lekaszabolásra ítélt harcosok utolsó hátmegvetése. A faj a halál elleni összefogás.” – idézi Németh Lászlót Csepeli György a magyar faj abszurditásáról szóló tanulmányában (Mozgó Világ 2013/01) A szerzőt e szavak egy tétel megfogalmazásra ihlették, ami körülbelül így hangzik; minél többször, minél hangsúlyosabb helyen szerepel a köz beszédében a „faj” annál nagyobb bajban a köz lelke. Ha kimarad, ha nincs róla említés; gyógyulunk. A dolgot színesíti, hogy ott az osztályharc is, ami a köz lelke szempontjából nagyjából hasonló szerepet tölt be, mint a „faj”; válságindikátor. Ha ezért, ha azért harcolunk, bajban vagyunk. Amennyiben a tétel igaz – és mi egyetértően bólogatunk – akkor az elmúlt száz évet, Trianontól a mai napig, pár röpke pillanatot leszámítva, a válságok történetének kell tekintenünk. És erre megint csak bólogatunk. Úgy látszik ma egy bólogatós napunk van. 

Evezzünk a kedvelt vizeinkre.

Miről van itt szó, vagy inkább miről beszél ez a fókuszba állított mondat? A „faj”-ról? Ezt állítja Németh, de most nem hiszünk neki. Véleményünk más. Ő nem a „faj”-ról tudósít minket, hanem a köz lelkiállapotáról. A „faj” a szövegbéli definitív használata abszurdum, de mint egy „létbeágyazott”, „léthezkötött” képtelen tudástermék jelzés értékű. Németh a „faj” említésével saját és csoportja helyzetéről, lelkük állapotáról tudósít. Ezek a költői homályosságuk ellenére is remek szavak így válnak világossá és érthetővé. Németh és csoportja bajban van és hárít! Csakhogy rosszul! Nem szublimálni tetszik, hanem kivetíteni. Nem az alkotó problémamegoldást tetszik választani, hanem a bűnbakkeresést! És ehhez a rontott megoldáshoz kell a „faj” kategóriája. Ezt mondhattuk volna Némethnek, miközben győzködjük álláspontja tarthatatlanságáról, de félő, hajthatatlan lett volna. Mi azonban folytatjuk, mert mi is makacsok vagyunk. A közvetített szöveg, tehát nem a „faj”ról szól, hanem korról. Arról a korról, aminek az alapélménye a meg nem felelés, a modernitás, a tömegtársadalom kérdéseivel megbirkózni nem tudó kollektíva halálfélelme. A döntéshozók a tömegtársadalom kihívásaival egyszerűen nem tudtak mit kezdeni és tehetetlenségükben hülyeségeket beszéltek. Istenem, milyen ismerős!

De azért ne intézzük el ezt ilyen nagyvonalúan, adjunk egy rövid leltárt. Először is a 20. század azzal indul, hogy van nemzet, igazi állam / ország nélkül, amely beleszalad Trianonba s lesz állam, a Kis-magyarország, benne a megcsonkolt nemzet hiábavaló szerkezetekkel, organikus kapcsolataitól megfosztott, fejlődésképtelen, szétdarabolt gazdasági régiókkal, meg nem felelő termelési szerkezetekkel, adóssággal, nyomorral, kilátástalansággal. És erre a bajcunamira jönnek a hasznavehetetlen tudás alapján megfogalmazott válaszok, a tragédiára a hülyeségek!

Menjünk vissza szűk száz esztendőt! Szabó Dezső – 1919 – a magyarság kilátásairól szólva lényegi kérdésként említi, hogy a magyarság számára egyformán tragédia a liberalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus. A magyar faj erre éretlen. Hogyan? De hát ez a modern világ! – álmélkodtunk volna, ha ott vagyunk. A magyarságnak nem szabad versenyre – folytatja a kor szellemi sztárja – és nem demokráciára van szüksége, hanem faji diktatúrára. A kurva életbe! – említettük volna, ha ott vagyunk – Ezt hogy tetszik érteni? Mi sohase leszünk a Nyugatnak része? Fajunk nem erre teremtetett! – zúgja Sz. Dezső. De … – próbálkozom. Nincs de! – dörgi most már az értetlenkedőknek kijáró ingerültséggel – Nézz körül!

Körül nézek

Prónay az új sapkában, ahogy 65 évig lesett ránk

Talán még soha ilyen nyilvánvalóan nem mutatkozott meg a tévedésem és az általam többszörösen a mulandóságba utalt Szabó Dezső igaza, mint most. A Nyugat győzött a nyugatosodás veszít. A szabadság nem a modernizáció felé nyitott teret, nem a csatlakozni kívánó alkotó energiáknak adott szabad utat, hanem a lerázhatatlanul velünk lévő premodern-et, az „an sich”-et, az ösztönök és a természetként adott kultúra kevercsét, a „fajt” hozza helyzetbe. Az „an sich” Magyarország, a „magyar faj” hazája, remix, ahol most patetikus lázban, diadalmámorban építenek valami izét, várat? menedéket?, valami biztonságosnak tűnő ősi odút – Sz. Dezső – amiben nyugodtan retteghet a magyar, s üldözött „faj”-nak képzelve magát feláldozhatja a „faj”-ért a faj egyedeit, a „nemzet”-ért a nemzet tagjait. Őrület. A lidércek visszatértek. Minél kevésbé tudunk folyamatban, változásban, innovációban, modern világban, Nyugatban, kapitalizmusban, liberális demokráciában stb-ben gondolkodni, és pláne építkezni, annál inkább. És vészjóslóan nem tudunk! Csináljuk nekik a helyet! És ha ezek az idióta kísértetek konkurencia híján nyugodtan vacakolhatnak, holnap még kevésbé megy a megújulás. Vezérletükkel mindent felszámolunk, elutasítunk, ami ebbe az irányba hathatna. Racionális kooperáció helyett a tehetetlen irigység táplálta képtelen morális hivatkozásokkal megtámogatott háború a „faj”-ért, amivel íziben értékké lesz a realitások, a reális lehetőségeink elleni harc. Lebontjuk az életterünket! – hátha így értik. Mert a valóval nem tudunk mit kezdeni, csak harcolni ellene! Pusztítani. Őrület! S élünk, mint aki fordítva van bekötve, aki e képtelen projektbe belebukik,  belebuktatja a „faj”-át, az nem egy szerencsétlen félnótás lesz, hanem hős! Minél nagyobbat bukunk, annál nagyobb hős. A „faj” hőse! Megkapja a nagy Szaniszló díjat! Áh! Belefáradtunk, legyintünk. Lesz holnap.

És ebben, jó eséllyel állíthatjuk, igazunk lesz; lesz holnap. De nem kell ahhoz nagy jósnak lenni, hogy ez a holnap, a krónikus meg nem felelés jegyében köszönt ránk és jobb esetben valami irracionális vergődésbe, rosszabb esetben egy manipulatív totalitarizmusba – Ahrendt – fut. Ez azoknak a sorsa, akik nem bírnak a modernnel. A folyamatnak szemmel láthatólag már nem vagyunk urai. Sodródunk, sokan látnak tisztán, együtt mégis tehetetlenek vagyunk. Viszonyaink legyőznek. Nem a „teremtett magyar”, nem a magyar „faj”, nem valami „örök”, hanem a magunk csinálta képtelen viszonyaink győznek le. A képtelen viszonyok haszonélvezői. Történhetett volna másképpen is. És holnap történhet másképpen is.