A bűnözési statisztika azt mutatja, hogy országunkban a gyilkosságok száma folyamatosan csökken, ám a polgárok szubjektív statisztikája mást mutat: úgy érzik, hogy életük, vagyonuk, jövőjük nincs biztonságban. Félnek a rablóktól, a gyilkosoktól, ha darabolnak, ha nem. A média rajta van minden véres eseményen, az elnyűhetetlen rendőrségi szóvivő tragikus arckifejezéssel nyilatkozza folyamatosan a semmit. Mit is mondhatna arról, amiről Szophoklesz már mindent elmondott. A gyilkosságok fele családban történik. Gyilkos és áldozata eltéphetetlen szálakkal fűződik egymáshoz. Az igazi veszély sokkal közelebb van. Miközben a gyilkossági trend lefele megy, az öngyilkosságé felfele kapaszkodik. Messze vagyunk még a hajdani csúcstól, de az évi 2500 öngyilkosság elegendő ahhoz, hogy Európában erről (is) legyünk nevezetesek.

A válság lassan hat, mint a méreg. Felszívódik a társadalom szövetébe, kikezdi az ellenálló képességet. A válság lényege a tehetetlenség, mely nem engedi az alkalmazkodást. A nyílt, másokra irányuló agresszió visszaszorul, helyette a szenvedő önmagára emel kezet. A médiát nem érdekli a szenvedés, csak a vér, a csonkolt test, a futamodó gyilkos.

 Kegyetlen és szenvtelen idők jönnek, mely nem hagy életet a szegénynek, az elesettnek, a szélre sodortnak. József Attila népe marad, az életre valóak elmenekülnek.