Széchenyi Ágnes kiváló könyvét olvasom a „sznobokról” és a „parasztokról”, akik a két világháború közötti átpolitizált irodalmi élet szereplői voltak, Németh László által adott keresztségben. A könyv ijesztően aktuális. Centrális erőtér, melynek nincs centruma, s körülötte baloldali-liberális valamint jobb és még jobboldalibb perifériák. Senki sem érti a másik szavát, de mindenki beszél. Álmok, vágyak, képzelgések, de sehol egy reális cselekvési program. Egyetlen különbség, hogy a vágy titokzatos tárgya, Németország ma egészen más, mint volt a múlt század 30-as éveiben. Ezáltal a mai helyzet is inkább komikus, semmint tragikus. A sündisznó esetére emlékeztet a sárkefével. Ami nem változott, az belül van. Kognitív nyomor. Majdnem nyakát törte egy magyar nő, aki az osztrákok figyelmeztetése ellenére fellépett a síliftre, mely nem engedelmeskedett az akaratának, s megállt a szakadék fölött. A nő le akart mászni a síliftről, s persze leesett. Nem törődött azzal, ami van, mert számára csak az volt, amit ő valóságnak tartott.  A nő a „vak lázadó” magyar mintáját követte. A másik minta a „sunyi alkalmazkodó”, aki azt sem teszi meg, amit megtehetne, inkább vár a jobb időkre, s amíg azok el nem jönnek, trükközik, csal, hazudik, mellébeszél. Mint a miniszterelnök helyettes, aki azt képzeli, hogy egy EU-s biztosnak mást mondhat négyszemközt, s mást nyilvánosan. Mindkét típus lehet sznob meg paraszt.  Egyik sem alkalmas arra, hogy vezessen, de vezető mégis csak az egyik vagy a másik lehet, mert a közönség, mely vezetőt keres magának, ugyanilyen. Egyszer az egyik, másszor a másik lesz a vezető, de egyik sem lesz képes arra, hogy vezessen. Új vezető kellene, de új közönség nélkül nem megy.